Ha a depresszió gyógyítható, akkor hogy hogy még vannak továbbra is kutatások?

Ja meg még annyi,hogy sokan összekeverik a depressziót a szomorúsággal,valami rossz hangulattal,a hisztivel,Isten tudja még mivel. De nem,mert ez egy ocsmány betegség,ugyanúgy rosszul van sokszor a beteg,mint mondjuk egy cukorbeteg,vagy szívbeteg.

Egy endogén depressziónál a probléma maga a betegség,az nem okozat,mint tévesen gondolják sokan.

7. "Kezdjük ott, hogy a depressziót és egyéb mentális betegségeket nem gyógyítani szokták, hanem a tüneteket kezelik. Ez két teljesen más fogalom."

Ez azért így nem teljesen pontos. A gyógyszeres kezelés ugyan csak tüneti, de egy mélyreható terápiát nem mondanám tüneti kezelésnek, igaz, a klasszikus értelemben vett gyógyításnak sem. Hiszen itt arról van szó, hogy a személyiségstruktúra átalakulásával a depresszió magától megszűnik, sőt, még a "hajlam" is, hiszen az egyén képessé válik szembenézni a lelki problémáival és megküzdeni velük, így maga a depresszió okafogyottá válik. Szóval ha a szavakon lovagolunk, akkor szerintem a kezelés szó helytálló, de ez nem tüneti kezelés a terápia esetében.

# 13: Pszichoterápián (pszichológusnál) egyáltalán nem biztos, hogy szorgalmazzák a gyógyszert. Csak azoknál, akiknek tényleg elengedhetetlen szükségük van rá, vagy már eleve szedik, mikor terápiára mennek. De jellemzően inkább gyógyszer nélkül igyekeznek megoldani.

Ami pedig a terápiát illeti: a nevében is benne van, hogy ez egy hosszú távú folyamat. Ha egyszer elmész pszichológushoz, azt konzultációnak nevezik és nem terápiának. Depresszió esetén pedig valóban semmit nem ér egyetlen alkalom.

Ez kb. olyan, mintha úgy próbálna valaki lefogyni, hogy kihagy egy vacsorát, és utána konstatálná, hogy egy dekát nem fogyott, tehát a diéta nem segít... vagy ha mondjuk úgy próbálna valaki sportos testalkatot, hogy egyszer elmegy edzőterembe és utána csalódottan közölné, hogy nem lett izmos.

A terápia bizony hosszú távú, kitartó munkát igényel. De ha valaki jól csinálja, akkor az eredménye nagyon is látványos és tartós. Te, aki sosem próbáltad, mégis milyen alapon jelented ki, hogy úgyse használ?

Én végigcsináltam, és számos ismerősöm is, és azoknak, akik elég kitartóak voltak, kivétel nélkül mindenkinek gyökeres változásokat hozott az életében. Azoknak tényleg nem lett változás, akik bele se vágtak, vagy pár alkalom után abbahagyták.

Hát pedig ez nem hit kérdése:( Életet veszélyeztető súlyos depresszió gyógyszerre javul kizárólag.

Teljes táplálkozási képtelenség,plusz alvásképtelenség plusz extrém szorongás,rosszullétnél sok választás nincs.

az az elképzelés, hogy a gyógyszerektől javul az általános hangulatod, és így könnyebben nekimész a necces helyzeteknek, és magadban is könnyebben rendezed a dolgokat.

tapasztalataim szerint ez nem működik. az antidepresszáns felpörget, amiatt lehet, hogy először aludni se tudsz tőle, vagy furán viselkedsz. ezért írnak hozzá nyugtatót is.

a végeredmény motiválatlanság, ázol a langyos pisiben. ez az érzelemszegény állapot maximum arra lehetne jó, hogy a szar helyzetet, amiben benne vagy, és átmenetileg nem lehet rajta változtatni (pl. szörnyű munka), könnyebben elviseld.

nekem viszont az nem segítség, ha nem akarok semmi változást magamtól, az élettől.

úgyhogy most gyógyszerek nélkül kísérletezek, gyakorlatozok, hogy mi az, amit még meg tudok tenni, és nem sok. ha váratlan helyzetbe kerülök, ami ráadásul régi rossz élményekre emlékeztet, és a hasam is menne, 1-2 évente beveszem a legenyhébb nyugtató negyedét placebónak.

a depresszió pedig nem betegség, csak könnyeb ezt mondani. lehetséges, hogy a rossz hangulatod miatt elhanyagoltad magad, és tényleg jobban leszel emiatt, ha sok vizet iszol, sportolsz, friss levegő, napsütés, légzőgyakorlatok, jófajta zene, d-vitamin, c-vitamin, halolaj... vagy csak egyszerűen a remény miatt segítenek, hogy most teszel valamit magadért, hogy jobban legyél.

viszont ezek nem oldják meg a kapcsolataidban levő feszültségeket, a traumákat, a ki nem mondott dolgokat vagy azt, hogy nem éred el, amit szeretnél, nem vagy asszertív, mások igényeivel foglalkozol a sajátod helyett.

szerintem emiatt kell a gyakorlás. kitapasztalni, hogyan változtathatsz. kis lépésekben, mert mikor újat tanulsz, természetesen sok lesz a hiba, és nagy következménye lehet.

a pszichológusom egyszerűen megfogalmazta, hogyan működik a viselkedésterápia.

1. csinálsz dolgokat, vállalsz kisebb kockázatokat.

2. utána mondod is magadnak, hogy ez most jó volt, jó, hogy megpróbáltad... azaz el is ismered a törekvéseidet.

hazudni ebben nem kell magadnak! hogy nem is volt olyan rossz. a jó oldaláról viszont szintén nem érdemes elfeledkezni.

divatos kifejezés a reality check. megkérdezhetjük magunktól, hogy tényleg olyan szörnyen ment? LEHET, hogy mások nem is látják olyan kicsinek az eredményt. LEHET, hogy ezzel most elindult valami.

a másik, amiről olvastam, hogy a depresszió ellenszere paradoxon. semmi kedved, erőd bármit csinálni, pedig az fog kihúzni a szarból. ezt úgy oldottam fel, hogy lehet csinálni BÁRMIT, ami eszembe jut és jó lehet. pl. aprólékosan takarítani, órákig. nyilván rendszeressé nem lehet tenni, mert csökken a hatása, ez benne a kihívás. itt kell kreatív megoldásokat keresni.

az én következő lépésem pl. az, hogy rövidesen új tánccsoportba jelentkezem. sokszor eszembe juttatom, hogy szánjak két percet nyújtásra, mert az izmok félelmi állapotban hajlamosak görcsösködni, feszülni. ma pl. ezt nem csináltam meg, nem vagyunk robotok :)

csak szelíden.

még egy utolsó gondolat, meditációs körökből. ha elkalandozik a figyelmed, ne húzd fel rajta magad. csak térj vissza mindig. aztán el. aztán vissza.

# 18: Elvileg igen, a lehetőség adott. A gyakorlatban viszont ennél árnyaltabb a kép. Sokan vannak, akik megijednek attól, amivel szembesülnek önmagukban és nem mernek mélyre ásni. Van egy olyan tulajdonság, ami elengedhetetlen a sikeres terápiához: a belátás képessége. Az, hogy tudomásul vegyem, hogy ha rosszul működik az életem, akkor az belőlem fakad, és a világ nem fog változni a kedvemért: nekem kell változnom.

Vannak olyan személyiségzavarok, amik kizárják ennek a képességnek a meglétét, pl. a nárcisztikus személyiségzavar. A tudomány jelenlegi állása szerint a nárcisztikusok "menthetetlenek". (Vagy legalábbis a nagy többségük.) Mert még ha bele is vágnak a terápiába, attól önigazolást várnak és nem változást. Ez magából a problémájukból fakad, a 22-es csapdája.

De más esetekben is előfordulhat, hogy a terápia nem bizonyul sikeresnek. Sok tényezőn múlik: magán a páciensen, a terapeuta személyén, a módszeren, a páciens-terapeuta kapcsolaton.

Sajnos sok a kókler a szakmában, akik nemhogy nem segítenek, hanem még a terápiába vetett hitet is ellehetetlenítik. Van, aki évekig jár terápiára rossz szakemberhez és csak az a meggyőződés alakul ki benne, hogy az nem segít. Aztán olyan is van, hogy valaki jó szakemberhez jár és elég elkötelezett is, csak a kettőjük személyisége nem passzol össze, vagy a terapeuta által alkalmazott módszer az adott páciens számára nem megfelelő. Úgy tűnhet, hogy csak nagyon szerencsés csillagállás mellett működik jól a terápia, de azért a gyakorlatban nem így van szerencsére. Általában egy-két kudarc nem veszi el az egyén kedvét, újra próbálkozik addig, amíg meg nem találja a személyiségének/problémáinak megfelelő terapeutát és módszert. Az általam ismert esetek többségében a 2., vagy 3. próbálkozás bizonyult sikeresnek. De aki már egyszer kér segítséget, az jó eséllyel máskor is fog, szóval a lehetőség továbbra is adott. Láttam olyan eseteket is, amikor valaki egy bizonyos szint elérése után elakadt és nem tudott mélyebbre menni. Nem tudom, hogy idővel ez változik-e náluk, elképzelhető, hogy pár év múlva folytatni fogják. De az is lehet, hogy nem...

Teljesen egyéni, hogy kire hogyan hat a terápia. Azért nekem az a tapasztalatom, hogy akik belevágnak és rendesen végigcsinálják, azok tényleg tartós és gyökeres változást érnek el. (Mondjuk 10 emberből 8-an, a maradék kettő pedig vagy egy későbbi időpontban folytatja az önismereti munkát, vagy egyáltalán nem folytatja. De azért ez nem olyan rossz arány...)