Milyen előnyökkel jár egy még nem diagnosztizált, felnőtt (magasan funkcionáló) autista számára, ha diagnosztizáltatja magát?

Köszönöm a válaszokat. Én is úgy gondolom, hogy Magyarországon nincs sok értelme a diagnózisnak. Jól el van az illető, csak laikusként, talán rossz helyen alakultak ki a szociális, közösségi területtel kapcsolatos idegpályák, ami miatt ugyan el tudja játszani, mintha neurotipikus lenne, de belül szenved emberi közegben.

Más aspergeres/autista számára is olyan, mintha az emberi jelenlét egyenlő lenne a számonkéréssel, figyeléssel, kontrollálással? Még a legjobb emberek között is, mintha be lenne szorítva valami szűk helyre és legszívesebben menekülne...

Kérdés, hogy mi a jó: megfelelni a társadalmi elvárásoknak, cserében szorongani és állandóan kimerülni vagy felvállalni saját magát és akkor meg azért fog szorongani, mert "toleráns" embertársaink kiközösítik, hülyének nézik, ráadásul munkaerőpiaci helyzete erőteljesen instabillá válik és veszélybe kerül az egzisztenciája. Milyen megoldás lehet egy autizmus-gyanús ember számára, ebben az esetben?

Életemben a legbölcsebb mondásokat pont autistáktól hallottam (legalábbis, ami az én életemet érinte):

1. nem az autistákat kellene kezelni, hanem azokat, akik nem képesek elfogadni a másságot és gyűlöletet keltenek, mert ezek az igazi fogyatékosságok;

2. az oktatásban, nevelésben annyira erőltetik a másokkal való kommunikáció fontosságát, a másokért való áldozathozatalt, holott még a saját valós igényeinket sem ismerjük, saját magunkért sem tudunk áldozatot hozni.

Carl Gustav Jung írt a lélektani típusokról, nagyon leegyszerűsítve, mindenkiben dominál intra- vagy extravertáltság. A hagyományos freudi pszichológia az introvertáltat (ő intro-t írt, Jung intrá-t), mint kóros megnyilvánulást határozza meg. Jung ezt meghaladta és úgymond "rehabilitálta" az intravertáltakat.

Azt írta, hogy a modern, nyugati típusú társadalmakban az extravertált embertípus erőteljesen domináns és, mint ideálkép is az van - kimondatlanul - meghatározva. El sem tudják képzelni, hogy valaki nem a társadalomban, közösségben, az emberi világban akar kibonatkozni. Pedig a másik oldalról is meg lehet közelíteni: intravertáltként egy extravertált világban,nagyon nehéz élni. Ahol minden arról szól, hogy mutasd meg magad a világban, teljesedj ki mások felé.

A magam részéről úgy vagyok, hogy alapvetően intravertált vagyok az emberek felé (bár előadásban, monológiákban erős vagyok, dialóguskban annál kevésbé, inkább csak eljátszom, de igyekszem kiszállni a társas szituációkból, minél hamarabb), extravertált tendenciáim pedig vissza vannak vonva az emberektől (többnyire, színészkedés, mintha én is extravertált lennék, a társadalmi elvárások miatt). Az én extravertált tendenciáim a természet, kultúra, művészet és a humán tudományok felé irányulnak. Mivel kifejező készségem alacsony színtű, érvényesülni egyáltalán nem tudok vele.

Szóval, nem hiszem, hogy az intravertált ember magábazárkózó volna, inkább az ő extravertált hajlamai más felé irányulnak, nem az emberek felé. De miért is kellene mindenkinek az emberekkel foglalkoznia? Miért ne lehennének különbségek a fókuszpontok között?

Ezért indult egy többnyire autisták által alapított nemzetközi mozgalom, a neurodiverzitás jegyében, ami azt próbálja elérni, hogy a társadalom legyen nyitott a más agyszerkezetű, társadalmi képességeket tekintve korlátozott, egyéb vonatkozásban pedig lehet, hogy kiteljesedettebb egyénekre.

Ha egy autistának nincsenek is különleges képességei (ami sztereotípia a Rainman óta terjedt el), az biztos, hogy más látásmóddal rendelkezik, mint a konszenzuális, "normálisnak" mondott látásmóddal rendelkezők, akár kifejezi ezt, akár nem. Minden látásmódra szükség van, az autizmus is egy jelzőfény a világ számára, hogy az ember maximuma nem egy társadalmi meghatározottságból eredő valami, hanem önálló, független, felszabadulásra és boldogságra törekvő lélek. Mindenkinek joga van a boldogságra, akár kifelé mutatja azt, akár "magába zárva" éli azt meg.