Az utóbbi időkben, minden eddiginél erősebb (és realistább) módon felerősödtek az öngyilkossággal kapcsolatos gondolataim. Van olyan hely vagy dolog, ami ezt megszűntetné, vagy akár boldoggá tenne? (okok és részletek lent)

A dolog régóta húzódik, most 2013-ig tekintünk vissza. Akkor volt egy hasonló kezdeményezésem ami egy őrült véletlen folytán hiúsult meg, de sosem derült ki, hogy "mi lett volna ha".

A szomorú ebben, hogy akkor még kétségbe voltam esve, sírtam, kétségek gyötörtek, volt pár reményem és célom - most ezek már nincsenek. Sírni 2 éve nem vagyok képes, kétségeim ugyan még vannak, de remények és célok azóta eltűntek, és ami régen jó érzés volt, mára valahogy nem az. Csalódtam pár dologban, amit akkor még jónak gondoltam és a helyzetem is kilástalanná vált.

Íme pár dolog ami közrejátszik:

1.A boldog időszakok hiánya, ezekre való csekély kilátások a jövőben: A középiskolában pont fordítva volt, igazából felüdülés az akkori írásaim, üzeneteim elolvasni. Ott pont fordítva volt: A boldog időszakokat szakította meg 1-2 napos vagy hetes rosszabb és nem úgy, mint most ahol a szart szakítja meg nagyritkán 1-1 jó időszak.

2.Félelem mindentől, főleg az emberektől, a megítéléstől. Nem tudok felszabadult vagy „önmagam” lenni mások jelenlétében. A legkisebb baki, belémkötés félreértett vicc, elkedvtelenít. De még az is, ha nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Túl sokat várnék?

3.Úgy érzem, hogy súlyos gátlások, különösen az emberekke szemben, és még inkább a párkapcsolatok területén. Sajnos sem aszexuális, sem „aromantikus” nem vagyok, hiába próbáltam erőltetni. Éreztél már olyat amikor vágysz valamire, de félsz is tőle? Na ez vagyok én, megfejelve egy lehetséges „nemi problémával” amivel viszont orvoshoz nem tudom érdemes-e elmenni (+ félek még attól is, hogy az orvos nekiáll „poénkodni”, vagy kigúnyol, illetve az egyik „megoldási mód” számomra elfogadhatatlan.)

4.Az „úgy érzem, hogy már elrontottam az egész életem” érzés. Erről nincs mit írni. Ha eljutok ideáig, nem vagyok képes tovább gondolni.

5.A jövőben található jó dolgok kilátástalansága, a rosszak viszont borítékolhatósága. Ezt nehéz elmagyarázni. A jó dolgokban való hit, mentett volna meg talán 2013-ban, de jelenleg nem érzek ilyet, ezért szűnt meg a kétségbeesés érzete a halállal kapcsolatban. Nem hiszek a jó dolgokban, a rosszak viszont jönni fognak maguktól is.

6.Saját hibáim felismerése. Ez kegyetlen volt, különösen az elején. Igaz ehhez kellett pár pofon másoktól, mégha csak átvitt értelemben is.

7.A „ki vagyok én?” kérdés megválaszoltatlansága magamban. „Borderline személyiségstruktúra”? Nincs normál énképem, kapcsolataim stb.

8.Céltalanság. A régi céljaim sajnos vagy elérhetetlenek, vagy béna vagyok hozzájuk. Néha találok célt, akkor egész jó minden, de a bukás általában gyors.

9.A fagyos és kegyetlen realitás. Ha a realitásokban kell gondolkozzak, akkor nagyon gyorsan eljutok oda, hogy tulajdonképpen nem fog ez nekem venni, vagy én ezt nem akarom. Realitások: Itt fogok megöregedni anyámmal, vagy beköltözhetek egy koszos panelba. Sosem fogok jól élni és azt az érzést érezni, amit középiskolában éreztem. Vagy az egyetlen kapcsolatom első 2 hónapjában. (Itt ajánlom a „Bolond egy napja” c. filmet, igazából én ettől a jövőtől félek, mint ami Adas Miauchinsky-nek van…)

10.Saját középszerűségem/ átlag alattiságom felismerése.

11.Mardosó irigység azok irányába, akiknek normális apja van és jó gyerekkora, és nem olyan, mint az enyém volt, ahol az a tipikus „szánalmas nosztalgia” alakult ki, táblákról meg hangulatokról. Anyámmal más a viszony, hozzá kötődöm, szeretem, de azon nem változtat, hogy ő is köpött arcon (így, fizikailag megtette)

12.Attól való félelem/annak megelőzése, hogy egy nap megőrülök és rossz dolgokat fogok tenni. Ez akkoriban volt inkább aktív, mára az ilyesmi kvázi megszűnt, illetve tudom, ha valaha is visszatér, akkor azonnal kiiktatom magam a rendszerből. Én nagyon megbántam, hogy egyáltalán voltak ilyenek, és nem csak „kamu-megbánás”.

13.Félelem a magánynak attól a fokozatától, mikor rájössz, hogy senkid nincs. Ezt a félelmet, te is ismered, szóval tudod miről beszélek. Kicsit a „Requiem egy álomért” filmben szereplő nyugdíjas néni jeleneteire gondolok olyankor…

Most ezek jutottak eszembe, elég sokat agyalok rajtuk. Persze vannak kisebb dolgok is, mint a saját külsőmmel való örök elégedetlenség (minek edzeni, ha az arcom ronda? „Keleties” szemnagyság, húsos áll, nagy orr, amorf koponya, nagy fej), a „kényszeres” dolgaimban való belefáradás, régebben az, hogy senki nem válaszolt a leveleimre, mindig eltűntek (mára megszűnt, sajnos), globális problémákon agyalás, szociális fóbia, folyamatosan az egyenesúly keresése pl. az „önző”és a „balek” szintek között, napi rutinom folyamatos bukása, kétkezi bénaságom.

Kicsit úgy érzem magam, mint egy süllyedő-fulladozó ember, aki még csapkod (edzeni járok, részmunkaidős állásom van, próbálom magam és a környezetem rendbe rakni, kis sikerrel), de már úgyis halott vagyok, nem igazán van remény.