Ez a korral változott, vagy csak nálam van így?

Nevezetesen a következőre gondolok.

Korábban, igaz több emberi kapcsolatom volt, most totál mellőzött vagyok, semmi kapcsolatom nincs, sem párkapcsolat.

Azt érzem magamon, míg régebben (2x évesen) tényleg önzetlen voltam, mondhatom azt őszintén tiszta lelkü mások felé. Nem foglalkoztam azzal engem visszasegítenek e, vagy azzal hogy én kapok e cserébe valamit, segítettem ha megkértek. De tényleg, bármiről legyen szó.

Ma mit érzek?

Senkinek semmit, ha igen azt is csak ha kapok én is valamit, akár anyagi akár más. A kisujjam sem mozdítani egyikért sem. Nem "ugrani" senkinek ha segítséget kér.

Nem tudok senki, de tényleg senki felé bizalommal fordulni. Mindenkiben a hátsó szándékot vélem látni, ugyanis totál belém ivódott, az emberek nem segítenek a másikon, ha igen csakis de csakis érdekből.

Mindenki meg tudná folytani a másikat egy kanál vizben, szemedbe enyelegnek aztán meg le vagy *va.

Teljesen antiszociális vagy mi lettem. És az a baj már a másik nem felé is ezt érzem. Semmit nem kezdeményezek magamtól, semmit nem kérek, nem akarok másikra rá szorulni, nagyra nőtt az egóm, a büszkeség (de ott legbelül talán csak a sok kis sérülés beszél belőlem).

Ez másnál is így alakul? Valószínüleg nem tesz jót az elszigetelődés sem ennek az állapotnak. De kiváncsi vagyok hogy másoknál is jelentkezik e az efajta felnőtté vállás.

De tényleg, én nem tapasztalok nagyon a 3x korosztály felett semmi jót, mindenki rideg, hátsó szándékú, itt az emberek már nem "tiszták", nincs az hogy őszintén segíteni valakinek valamiben. És ez teljesen megmérgezett...