Gyógyult pánikbetegek! Milyen érzés volt az amikor úgy éreztétek bárhová el tudnátok utazni újból gond nélkül? 23/F

Nem tartom magam képzavarosnak sem önképzavarosnak. Az 5 év alatt rengeteget olvastam erről az egész dologról és aki pánikbeteg vagy volt valaha az tudja hogy a pánikbetegség idővel az utazási fóbiával (agorafóbiával) kéz a kézben jár.

Én próbáltam tenni a gyógyulásomért, elismerem jóval többet is lehetett volna.

Legalább 1,5 évig szedtem antidepresszánst, két fajtát is kipróbáltam. Nem lettem tőlük tünetmentes. Jártam pszichológushoz is beszélgetni jódarabig de nem igazán hozott fel semmi elfojtott dolgot belőlem. Mindent kibeszéltem már magamból, a legkínosabb titkaimat is.

Fèl èvig jártam egyetemre ugyanis addig bírtam a bejárást és a rosszulléteimet. Ezalatt napi szinten tettem ki magamat a megpróbàltatásnak de megrekedtem egy szinten ami kimerítő volt számomra (a tanuláson kívül is). Bevallom hogy antiszociális voltam és az elejèn talán jobban beszélgettem ezzel azzal de utána nem. Pedig normális emberek vettek körül. Ha körbe àlltunk azt éreztem mintha ott se lennék, mintha egy darab szar lennèk. Utazgattam volna velük szívesen napközben az egyes sulis épületek közt de a metrózás mumussá vált így kénytelen voltam egyedül más úton menni. Nem tettem szóvá senkinek hogy nekem mi a probémám. Màr bánom ezt utólag mert így lehet azt gondolták velük van bajom.

Próbálkoztam erőltetni a dolgot sokszor bevásárlóközpontban, mezőn, távolabbi programokkal az akkori barátnőmmel de valahogy összességében alig jutottam előrèbb. Ugyanúgy rosszul tudok lenni a közelben ha kimegyek a mezőre stb.

Úgy érzem ez olyan mintha a gaznak a tetejét vagdosná az ember de kis idő után mindig visszanő.