Hogyan ignoráljam a tényt hogy értéktelen vagyok?

NEM VAGY ÉRTÉKETELEN!!!-Kezdjük ezzel!

Sschajnoss én is úgy éltem évtizedeken át, hogy mindig aszerint éreztem magamat valakinek, valaminek, hogy milyen visszacsatolásokat kapok a külső környezetemtől.

Pl ha valaki szeret, szeretettel, szerelemmel viseltet irántam, akkor szerethetőnek érzem magam, amennyiben valaki gyűlölködik, elhagy, gúnyt űz az érzéseimből, stb stb stb, akkor pedig azt érzem, hogy "biztos azért kaptam" mert ezt érdemlem.

Egy rosszul fizető munka: "ennyit érek", egy fanyalgó, lekezelő lány: "lúzer vagyok" stb stb stb.

A szellemi autonómia és az önszeretet pedig annyit tesz, hogy tudatosítom magamban, hogy én vagyok, aki vagyok, teljesen függetlenül attól, hogy más mit gondol rólam, mit kommunikál felém, éppen milyenek az anyagi körülményeim stb.

Szeretem magamat, illetve azt, ami/aki a fülemmel hall, a szememmel lát, az érzéseimmel érez stb. Tisztelem, képviselem ezt a lényt, tehát megvédem a külső támadásoktól, nem hagyom megalázni stb.

Tudatosítom magamban azt is, hogy a másik ember szitkai, szemétkedései, leszarásai, nem rólam, hanem őróla szólnak. És tartom magamat is pontosan ugyanolyan egyenrangú tagnak az Univerzumban, mint bárki mást (nem föléhelyezem magam, csak egyenrang) így ha számomra méltatlan a helyzet, elsétálok. Nem állok bele felesleges energiarabló konfliktusokba, de nem is hunyászkodom meg. Egyenesen és tisztán kommunikálok, amennyiben az szolálja az érdekemet, hogy konfrontálódjak, akkor belemegyek, de értelmetlen dolgokba nem tolok energiát. Stb stb.

Lényeg: az öntudatom és az önbecsülésem belülről fakad, nem függ semmi és senki külső tényezőtől, személytől stb.

Ez persze nem érzéketlen szociopátia. Ha szeret valaki, eshet jól, adhat egy pluszt, de nemléte nem okozhat hiányérzetet.

Tehát törekedj a tiszta tudatra, önszeretetre, szellemi autonómiára.