Tényleg én vagyok a nyomorék? Tényleg én tehetek mindenről?

Feldolgozatlan gyász, kihajtom a belemet, még se érek el semmit, a munkám maga olyan rossz, hogy önmagában abba belebetegszem, az egyik kollégám néha úgy terrorizál, hogy önmagában már ez elég.

Édesapám az egyetlen rokonom, de ő furán áll a dolgokhoz, néha azt érzem, nem érdeklem, ő panaszkodik vagy semleges dolgokról beszélgetünk.

Barátok... Hát ez érdekes szitu. Itt is ők szeretnek panaszkodni (meghallgatom őket). Majd ha végre szóhoz jutok, lehurrognak, akaratukon kívül is megbántanak.

Hihetetlen magányos vagyok, nem mesélhetek senkinek az érzelmeimről, a napjaimról, kutyát se érdeklem, kutya se segít a döntéseimben, a jövőtől való rettegésemben.

Itt, gyakorin írok ki kérdéseket, mert már nem bírom... Itt meg a tökéletes erkölcsű, hiperszuper, húdeerős emberek elképesztően bántóak tudnak lenni.

A kiskorom óta levő beilleszkedési probléáim és fentiek miatt olyan embergyűlölet nő bennem, hogy azt már szakembernek se merném elmondani.

A pénzem fogy, a munkám felemészti a lelkemet (adatmásolás)...

A való életben történt beszélgetések alapján és a gyk alapján:

Gáz vagyok, amiért megakadt a gyászfolyamat, gáz vagyok, amiért nem várom a karácsonyt, ahol ketten leszünk, hogy képzelem, hogy kesergek...

Gqz vagyok, amiért 3 értéktelen végzettségem van (egybetartozóak). Más szerint meg (baráttól és k.ra fáj: azért nem tudtam elhelyezkedni velük, mert nem akartam-mindezt 5 hónap altív álláskeresés után vágta a fejemhez, egész országban kerestem)

Miért vagyok mindig fáradt?

Miért nem teszek magamért?

Miért nem elég nekem 6-7 óra alvás?

Miért nem vagyok hajlandó képezni magam? ( 4. végzettségemet szerzem b+, mi kell még?)

Miért nem sportolok többet (wat?)

Miért bánt a mai napig, hogy pelenkáznom kellett rákos embert és a mai napig annyival nem tisztelt lelkigondozó se, hogy akár beszélhessek róla?

Igazuk van?

Én vagyok a nyomorék?