Hogyan érezzem magam érzelmi biztonságban úgy, hogy félek saját magamtól és egyedül vagyok?

Nem szeretnék kárt tenni magamban, sőt, ellenkezőleg, azért járok terápiára, hogy meggyógyuljak a személyiségzavaromból. Deperszonalizációt érzek, mert félek, hogy elvesztettem a valósággal való kontaktus a tévképzeteim miatt. 3 éve vidéki lányként felköltöztem Pestre a nagyvilágba, bántalmazó szülőktől elmenekülve részben, a tanulási lehetőségek miatt is. 22 éves vagyok csak, de mindent, az albérletet, a családhiányt, az összes környéket ahol laktam/lakom rendkívül otthontalannak érzek. Valószínűleg a borderline személyiségzavarom miatt mindent ezerszer felpörgetek, és intenzívebben élem meg az érzelmeket. Ameddig másnál egy szakítás rosszat és fájdalmat jelent, számomra extrém szorongást (a terápián max annyit tanultam meg, hogyan mérsékeljem magam a másik ember számára, vegyem figyelembe a másik embert is és ne zúdítsam rá a heves indulataimat). És minden ilyen érzelmi indulatosság kihat az összes többi krízis helyzetre, amit hozhat a sors. De az életemben általában tényleg mindig olyan helyzet volt/van, ami gondot jelenhet. Nyilván tapasztalatlan voltam felköltözésnél, a szüleim tudtak volna támogatni több pénzzel is, de ezt nem mondták, ezért egy nagyon rossz albérletben rohadtam hónapokig, a falból undorító rothadás szag jött, le is volt verve a vakolat, a tulaj pedig valami heroinfüggő junkie volt, mire onnan elköltöztem (minden éjjel zabtojás szagba feküdni hányingerkeltő, de ez volt 2 hónapig), akkor annyira tapasztalatlan voltam és buta, hogy nem kerestem a radikális megoldást, csak szenvedtem. Hatalmas traumákat okozott nálam ez az élmény, mire végre elköltöztem, azóta is kényszeresen köhögök, figyelek minden szagra, illatra, és traumatizált lettem. Utána még elég rossz helyekre költöztem, dohos szoba, távvezeték melletti szoba, mire végre lett egy jó hely. Akkor ismerkedtem meg a párommal, mert már végre képes voltam emberileg kommunikálni másokkal, ő jelentette számomra az egyetlen mentséget, otthont teremtett nekem, azt mondta, hogy már többé nem kell félném attól, hogy elhagynak, nem lesz otthonom. Neki egy egészséges családja volt, saját lakása, hozzáköltöztem, gyönyörű volt majdnem egy évig minden, azt hittem a mennyországban vagyok. Utána szakított velem, hogy túl sokat vagyunk együtt, sokat csüngök rajta, és igen, border bácsi megjelent, hiszen jellemző a borderline személyiségzavarokra, hogy intenzíven kötődnek, és soha nincs elég, nincs meg a mérték, nem veszik figyelembe a másik határait, mert újraélik a gyerekkort a partnerük mellett. Találnom kellett egy új albérletet, ott viszont megint problémám adódott a környezettel, nem is részletezném, de indokolt volt hogy nála aludjak addig, ameddig nem találok egy másik albérletet. Ő akkor ismét össze akart velem jönni, könyörgött, elnézést kért mindenért, úgyhogy együtt vagyunk, de még nem élünk együtt, mert az sok lenne, és nem lenne ránk jó hatással. Nála vagyok már egy hónapja, és találtam egy albérletet, ahol viszont festeni kell a falat, mert bár jó állapotban van, felújított, az előző lakó 5 elcseszett hónapig nem szellőztetett!!! ez aztán derült ki, miután beköltöztem, nem nyílt az ablak, szerelőt kellett hívni, és most festeni is fogják a falakat. És sajnos a borderlinera jellemző a rövid pszichotikus állapot, ami órákig, napokig tart, extrém OCD-m van, félek a volt lakók ottani DNS-eiktől, és sajnos az a tévképzetem lett, hogy az idegen DNS-ük valamiért belém"mászik", és emiatt most kiakadtam. Eléggé szorongok, a barátom pedig lement vidékre a hétvégére a szüleivel kicsit rendbe tenni az ottani nyaralójukat tél után. Tudom hogy abszurd, de mégis félek. Lehetséges hogy azért, mert már ismét megszoktam nála a biztonságot, otthonérzetem van, egy idegen albérleti szobában pedig megint csak a szorongás, a magány, az otthontalanságérzése? ez provokálhatta ki?