Tudnátok valamit tanácsolni? Értelmes, építő jellegű válaszokat szeretnék. Többi lentebb.

Lehet kicsit hosszú lesz, de igyekszem a lényeget összefoglalni.

Sajnos oxigénhiánnyal születtem anyum méhnyakzáródási elégtelensége okán, ami neki veleszületett volt, de csak a velem való várandóssága során derült ki.

Meg is műtötték sebtében, de még így is koraszülött lettem, 2x-i újraélesztéssel, 7 hónapra, amit rögtön oxigénhiány és agyvérzés követett: a jobb első homloklebenyem fehérállományát érintette a sérülés.

Így picit nehezebben mozognak a bal kezem és főleg a lábam ujjai, gerincferdülésem is van, de gyógytornával, biciklizéssel sokat javult az állapotom.

Elkerültem a nyálfolyást és a tolószéket, és ezt nagyon köszönöm a sorsnak.

Hála az égnek az arcomat is helyesnek, jóképűnek mondják - nem bénult le, és a beszédemet sem érintette ez az amúgy "csak" részleges bénulás, de az érzelmi szférámat, főként a kamaszkor beköszöntével elég rendesen megtépázta.

Utánaolvastam, hogy az agy fehérállománya az érzelmi életet is vezérli, beleértve olyan más emberi funkciókat, mint a tervezést és a döntésképességet is, ezek terén is felfedezek magamban fejletlenséget.

Kezdjük ott, hogy otthon, a családban megkaptam mindent, rengeteg könyvet olvastam, zenéket és rádiókat hallgattam, bicikliztem, viszont a kortárs szocializációt tekintve nagyrészt állandóan falakba ütköztem egy-két nagyon bizalmas barátomat leszámítva.

Az általános kiemelkedően jól ment, be is kerültem egy hatévfolyamos gimnáziumi tagozatra, de ott is csak pár emberrel alakult ki főleg eleinte bizalmasabb viszonyom - viszont igazából mindenki szelídnek, segítőkésznek ismert, nemcsak gimi-szinten, hanem amúgy is.

Úgy gondolom, hogy a serdülőkor ráerősített azokra a szorongásokra, amit elfojtottam és amitől féltem, hogy kiderülnek ezek a hiányosságaim, és ez már eleve furcsává tett az átlag szemében, sokan kinéztek.

Ugyanis ez a bénulás a laikusoknak nem vagy csak alig látszott, viszont a visszafogottságom és az alkalmazkodási nehézségeim elég nyilvánvalóak voltak bizonyos helyzetekben.

Azért még ezzel együtt is jókat el tudtam beszélgetni gimis osztálytársaimmal azokról a témákról, amik közösen érdekeltek minket legtöbbünkkel: a zenékről és a rádiókról, mutogattunk is egymásnak ilyen jóságokat, és segítettem is nekik, amikben tudtam.

1-2 év elteltével már oldódott a viszonyom legtöbbjükkel, jó néhány lánynak is tetszettem suli-szinten, többükkel dumálgattam a szünetekben.

17 évesen viszont olyan érzés fogott el egy iskolai órán, mintha tériszonyom lett volna a széken, tenyérizzadás, zsibbadás, légszomj kíséretében: utólag tudom, hogy ez volt az első pánikrohamom.

1 hét otthon, majd rendbe jövök - szólt az orvosi tanács annak kíséretében, hogy pihenjek sokat.

Később még 3-4 éven keresztül előjött 1-1 pánikroham, de igazából nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget, mondtam magamnak: majd elmúlnak.

Aztán média szakos lettem, de 21 évesen 1 kollokviumi bukás az egyik vizsgaidőszakban idegösszeomlást hozott ki belőlem.

Nem volt dühkitörésem, azóta sincs, és remélem nem is lesz, nem vagyok az a típus.

Viszont paranoisztikus dolgok jelentek meg, melyet eleinte Rivotrillal, később Kventiax-szal manapság is elég jól kezelnek, csak félek a gyógyszerfüggőségtől, ha pedig csökkenti az orvosom az adagot, akkor a visszaeséstől.

Ennek 6 éve, és azóta is ezeken élek.

Azóta dolgoztam recepciósként és vevőszolgálatosként is, igyekszek mindenkivel kedves lenni, de most épp január óta nincs munkám, és félek, a szüleimnek egyre nagyobb teher vagyok.

Szeretek verseket írni, és a zenék és a rádiók azóta is a mindennapi életem részei - rengeteget hallgatom őket szakmailag is és hobby-szinten is.

Hiszek Istenben, bár nem vagyok vallásos.

Érzem, hogy van, mert már 2x visszaengedett a Földre, hogy nekem dolgom van.

Bízva abban, hogy értő és érző emberekre találok és talán ezen kisregény megfogalmazása sem "zs" kategóriás, hálával fogadok minden segítő tanácsot.

Egy huszonéves fiatalember.