Ez szociális fóbia, vagy önbizalomhiány?

Hogy vagy?

sztem ez mindkettő keveréke,egyik erősíti a másikat.A gyógyszer semmit nem ér.Amit legalábbis orvos ír fel.Azzal hogy a család még rádob 1 lapáttal az se segít.Talán ha majd a saját lábadra állsz.

Ugyan ez vagyok mint te, csak megspékelve azzal, hogy én a szavakat se találom, memóriazavarjaim vannak húszas éveim végén.

Nem tudom magam kifejezni, hiteltelennek tűnök. Önérdekérvényesítés szikrája is alig pislákol bennem.

Szinte mindig alulmaradok minden témában, ha igazam van, ha nincs. Ezért is kerülöm az embereket, a társaságot.

Munkahelyemen is kibírhatatlan sokszor a 12 óra. A munka nehézsége legyen az fizikai vagy az éjszakázás terhe, nudli ehhez az örökös szenvedéshez, kisebbségérzéshez, megalázottsághoz.

Asszertív kommunikációt távolról sem ismerem. Passzív "próbálok" társaságban lenni, ha komoly sérelem ér csak akkor nyitom ki Isten igazából a számot, amivel a problémát nem oldom meg, csak ellenséges külsőt kölcsönzök vele magam irányába mások szemében. És a sérelmem továbbra is fennáll, igazat nem kapok. (pl ha meglopnának olyan személyek akiket kedvelnek, vagy a társaság közepe, akkor is én lennék a xarházi, hogy megloptak. - Valahogy így kell ezt a problémát elképzelni.

Míg jártam pszichológushoz (6-8 alkalmat) teszt alapján, középsúlyos depressziót állapított meg, amit csak pszichiáter diagnosztizálhatott/ "hitelesíthetett" volna, de azt kihagytam.

Én a gyógyszert ignorálom. És a te esetetből kifolyólag ezen a véleményen maradok ezentúl is. Mert tuti hogyha én is elmennék orvoshoz, belémbeszélné a gyógyszert.

Ez szociális fóbia és én is ilyen cipőben járok. A te esetedben mindenképp egy rendes pszichológus lenne a legjobb megoldás.

Nekem átmenetileg az segített, hogy a ló túloldalára estem, és inkább utálni próbáltam az embereket, de ez nagyon nem egy jó módszer mert így meg kb antiszoc leszel. Próbáltam magamnak önbizalmat adni azzal, hogy jobban figyeltem az emberek negatív szokásaira és ezzel segìteni az önbizalmamat hogy én helyesebben gondolkodok náluk (persze nem voltam bunkó senkivel). Tudom, ez elég helytelennek hangzik de egy ideig sikerült ellazulnom.

A másik az, ami szintén fura módszer, de segített, hogy gyakoroltam a kommunikációt magamban. Sokszor volt és még mindig szokott lenni, hogy elképzelem, ahogyan másokkal beszélgetek és próbálom nekik megfogalmazni a gondolataimat vagy elképzelem hogy bunkóznak velem és észérvekkel próbálom megvédeni magam. Tudom, iszonyat dilisen hangzik ez a magunkban beszélés, de mióta gyakorlom ezerszer jobban tudom megfogalmazni a gondolataimat szóban így remélhetőleg jobban is megértenek az emberek.

Még az is segíthet ha kívülről mások vagy esetleg a pszichológus belekényszerít ismerkedésbe lehetőleg olyan emberrel/ekkel aki/k igenis bevonnak egy jó közösségi életbe.

Ilyen esetben mindenképp olyan embert vagy csoportot kell találnod ami nagyon elfogadó és segítőkész. Nem feltétlenül sportszakkör az ilyen, hanem valamilyen festő szakkör vagy lelkizős csoport vagy bármi, ahol lehetőleg kedves és elfogadó emberek vannak.

Viszont azon, hogy elkezd jobban elfogadni magad tényleg csak te tudsz változtatni. Egy ember lesz ott az életben biztosan és mindig veled és a te magad. Kénytelen leszel jóban lenni önmagaddal.

Remélem tudtam segíteni valamit. :)