Hogyan fogadtátok el önmagatokat?

Én pont akkor fogadtam el, amikor lett barátom (aki a férjem is lett), és láttam, hogy imádja a melleimet. Automatikusan megnyugodtam, hogy mégse baj ez. Meg igyekszek olyan ruhákat hordani, amikhez nem kell nagy mell, pont kis mellhez passzolnak a legjobban, ezzel is minden alkalommal megerősítem magamban a gondolatot, hogy nem kell nagy mellem legyen ahhoz, hogy csinos legyek. Mindezt amellett, hogy egyébként is dolgoztam, hogy kihozzam magamból a legtöbbet. Minél inkább láttam, hány dologban megállom a helyem, annál inkább meggyőződtem róla, hogy biza sokmindenre képes vagyok és nem vagyok az emberiség szégyene. Neked is ajánlom, hogy fedezd fel, mikre vagy képes. :) Csak ha lehet, ne mindent egyszerre. :)) Én mielőtt/miközben megismertem a barátom, mesteriztem, dolgoztam részmunkaidőben, önkénteskedtem két hónapig, és sofőrsuliztam, amiben hamar kiégtem szóval nem ajánlom, hogy ennyire ráhajts mint én, de érted a lényeget. :)) S amúgy Istenben is hiszek és nekem sokat segített az a tudat is, hogy ő alkotott ilyennek amilyen vagyok, és igenis jó dolgokat tudok kihozni magamból, mert ő képessé tesz rá. Valamint egy pszichológus is rengeteget segíthet.

Ez a kérdés is ékes példája annak, hogy az ember mindig azt nézi mi nincs, nem azt ami van. Ha nem lenne párod, akkor az lenne a baj. Így hogy van párod, az a baj kicsi a melled... Ne értsd félre, nem rosszból mondom, meg nem is csak neked szól. Minden ember ilyen. Azt ami van, azt nem tudjuk értékelni. Nem tudjuk megélni büszkeséggel, mert azt nézzük mi nincs.