Aki volt már bulimiás, de sikeresen kigyógyult, az, hogy csinálta, hogy sikerült neki?

Nagyon kíváncsi lennék, és igazán megköszönném, ha megosztanátok velem a történeteteket, már az is nagy segítség lenne.-ugyanis ott tartok, hogy már szinte el se határozom, hogy ,,na ez volt az utolsó alkalom", hanem, csak csinálom, elvakultan, és még jól is esik, holott a ,,normális" énemmel felfogom, hogy ez így nem mehet egész hátralévő életemben. Már komolyan kicsit félek... Olyan, mintha egy mély gödörben lennék. Egész kicsi koromtól gond volt az evésemmel, mindig rossz evő, vékony kislány voltam, aztán 3 éve, 14 évesen kicsit elkezdtem nőiesebb formákat önteni, itt ott gömbölyödni, feljött rám mindenhova, és néha még piszkáltak is miatta. És az amúgy is csekély önbizalmamon, ez persze nem segített, meg az se, hogy akkoriban minden össze jött az életembe, a suliba stresszesen éltem a mindennapokat, bizonytalalanság, megfelelési kényszer volt bennem, és a rossz ízű megjegyzések csak még jobban megbolygatták érzékeny lelkemet. ELkezdtem magamra kivetíteni, hogy velem van a baj, ,, nem jó ez így, nem érzem jól magam a bőrömben", fogyózni kezdtem, ez így ment hosszú hónapokig, és egyre inkább bedurvult a dolog, egyre többet foglalkoztam az étellel, a kcal számolgatással, odáig fajult a dolog, hogy fél évvel később már teljesen magam ellen fordultam, vagdosni kezdtem magam, napokig koplaltam, aztán már néha falásrohamaim is lettek, és nagyon sokat foglalkoztam az önhánytatás gondolatával, próbálgattam is, de ez akkor még nem ment. Ezután 2-3 hónappal már sikerült, és volt, hogy néhány hétig csinálgattam,közbe persze habzsoltam, majd drasztikus diétába kezdtem ismét, és ez így ment, váltakozva, és mindig egyre durvábban...- a szüleim 2 éve vannak róla megbizonyosodva, hogy beteges a viszonyom az ételhez, és, hogy étkezési zavarom van. Egész pontosan 2008 márciusa óta hánytatom magam. És ez így megy azóta is, hol hónapokig, drasztikus ételmegvonás, és sírva fakadok, még egy fél almától is, és élvezem, hogy szinte ájuldozom, és szédelgek, aztán átesek a ló túloldalára és falási rohamok, és napjában hányás akár 5-6-szor is, hashajtó egy vagonnal. Tavaly június óta intenzív egyébként már nagyon, nyáron már az anorexia határát súroltam, de aztán átment megint inkább bulimiába, ijesztő falásrohamok és egyre durvább lett, már szinte el sem tudtam viselni, ha étel van a gyomromban, mindentől megszabadultam, elvoltam ezzel, de decemberben már eléggé beteges lettem, és annyira legyengültem, és fájt az egész nyelőcsövem, hogy hetekig beszélni alig tudtam, a pszichológusom ekkor mondta a szemembe hogy itt kénytelenek leszünk még mellette más , erősebb segítséget is keresni, mert úgy látja itt már ő nem elég, nagy bajok vannak, és kénytelen beavatni a szüleimet is. Így is lett. És ez még csak rátett egy lapáttal a dologra, annyira megijedtem ettől, hogy anyámék tisztában vannak vele, hogy még mindig mit csinálok kajálás után,úgy, hogy azt hitték rég leálltam vele, hogy teljesen begubództam, és szinte azt éreztem fogságban tartanak,és teljesen depressziós lettem. Csak aludtam egész nap, magántanuló lettem, mert képtelen voltam így emberek közé járni, még most is, és az egész januárt, februárt inkább keservesen végig koplaltam, csak, hogy ne kelljen mit kihányni, mert hát, hogy anyámék figyelnek de nagyon, mondanom sem kell, egyre gyengültem, és erőtlenebb, szomorúbb lettem, rémálmok, veszekedések itthon, sírás, könyörgés, hogy egyek, és, hogy ne csináljam ezt, állandóan mellettem, mint a börtönőrök, én meg csak feküdtem egész nap. Éjszakánként sírógörcsök jöttek rám, apám már attól félt mikor esek össze, ezért sehova nem engedett ki, és teljesen bediliztem, úgy, hogy magamra se ismertem, üvöltöttem anyámmal, szétrúgtam mindent, és tomboltam, kihasználva a maradék csekély erőmet, magamra zártam az ajtót, és ott lebegett fölöttem a pszichiátria, a kórház gondolata. Voltam is a vadaskerti pszichiátrián. AZtán mikor elhatároztam február végén, hogy véget vetek a rémdrámának, és talpra állok, végleg kilábalok, ebből az ördögi körből, és egy kicsit hajlandó is voltam új életre kelni, és elfelejteni örökre a hányást, koplalást, falásrohamot, hashajtót.-mások szerint ekkor már iszonyatosan néztem ki, és nagyon sovány voltam. Végig csináltam egy két hetes szorongásoldó önismereti csoportot is, ideig-óráig úgy tűnt segített, és képes voltam elindulni a javulás útján, de aztán hírtelen ráeszméltem, hogy nem bírom, bűntudtaom van, elkezdtem pánikolni, hogy, hogy fogok kinézni, és ismét az idegességtől falásrohamok kezdtek rám törni, és csak hánytam, és a hashajtók is előkerültek, és ez így megy, nap, mint nap, minden étkezés után, és már szinte élvezet a hányás, és már annyira megszoktam, hogy ez már szinte szokássá vált nálam, és egyre reménytelenebb elképzelnem, hogy örökre leszokjak róla... A pszichológusommal keressük az okot, hogy miért is csinálom, és mi hiányzik az életemből amiért ez kialakult...

Sajnálom, hogy ilyen hosszasra sikeredett, de jól esett kiírni magamból, és hálás lennék, ha valaki megosztaná velem a saját történetét is. És légszi ne hurrogjatok le, mert tudom, hogy nincs rendjén amit már elég hosszú ideje teszek magammal. Előre is köszönöm nektek.

17/l