Szerintetek folytassam az írást, vagy inkább hagyjak fel vele?

Körülbelül két éve fogalmazódott bennem meg, hogy szeretnék írni, azóta nagyban gyakorolok, viszont úgy érzem, hogy minden hiába, a szüleim hülyeségnek gondolják, nem támogatnak benne, a testvéreim dettó. Kaphatnék véleményt az alábbi szövegre? Nagyon megköszönném! :c

Az éjszakai nagyvihar után a kastély lakói nagy nehezen hunyták le szemeiket, néhányuk még így is forgolódott ágyukban. Az erős szél néhol mindig besüvített pár helyen, ami borzongást váltott ki az ott lévőkből. Már évek óta nem volt ekkora vihar, csoda, hogy nem történt haláleset, legalábbis minden erre utalt. Néhány ember így is megsérült, viszont szerencsére nem súlyosan.

A vár falai között egy rejtett szobácskában egy kisfiú szipogott takarója alatt bújkálva. Szemét dörzsölgetve akarta eltűntetni kicsorduló könnyeit, amelyek folyamatosan folytak le puha arcán. Rettentően megijedt, mivel életében nem találkozott ekkora természeti katasztrófával. Arra lett figyelmes, hogy valaki halkan benyitott a kis szobába, ahol ő is tartózkodott. Óvatosan kilesett a takaró mögül, hogy mégis ki lehet az, aki bement hozzá, viszont megnyugodott, mikor meglátta rég nem látott édesanyját.

- Anyám! Te hogy kerülsz ide? Apám azt mondta, valamilyen hosszú útra indultál! Hát visszatértél? - a harmincas évei végén járó nő elérzékenyült fia egyetlen szavára. Anya.. Milyen régen is hallotta már tőle ezt a szót..

- Igen, Kis csillagom, itt vagyok! Hallottam, ahogyan sírtál! Mi bánt? - ült le gyermeke mellé az ágyra.

- Vihar volt, és nagyon megijedtem. Azt hittem ide is be fog jutni. - mesélte a másik személynek, aki egy fájdalmas mosoly kíséretében ölelte magához szeretett kisfiát. Arcát simogatva énekelni kezdte neki a régi altatóját, amit mindig is imádott.