Mi a véleményetek erről az írásról?

Ez egy régebbi történetem, és most úgy gondoltam, kikérem a véleményeteket, hogy érdemes lenne-e folytatni. 13/l

Így kezdődik és még csak ennyit írtam meg belőle.

Ezen a történeten nincs mit szépíteni, tehát vágjunk bele a közepébe. Nem a történet közepébe, a cselekmények közepébe.

Timothy Johnson az utcán sétálgat. Az eső először csak csepereg, azonban lassan kezd úgy ömleni, mint amit dézsából öntenek. Az ifjú férfi ügyet sem vet az időjárásra. Egyfolytában az ügyön jár az esze. Az ügyön, amit neki kell megoldania. Azonban sehogy sem sikerül neki. Mindig megakad valahol. Mindig zsákutcába fut. Ezt soha sem tudja elkerülni. Nekem ez egy egyenletnek tűnik. Az a bizonyos X, amit nem tudunk. Az egyik oldalon a sok szám, ami minket gyanúsítottakat, vagy a nyomokat jelölik, és a másik oldalon, az egyenlőség jel másik végén, az ismeretlen. Az ismeretlen, a megoldás.

Én a cellámban ülök és onnan figyelem az eseményeket. Azaz nem én, hanem Timothy. Ugyanis van egy képességem, miszerint a másik ember fejébe költözhetek. Láthatom a gondolatait, és láthatom azt, amit ő. És egyre jobban idegesít az eső, ami a fejemen – vagyis a Timothy fején – kopog. Azonban én egy koszos cellában ülök, egy másik rabbal, aki undorító, és semmit sem törődik a higiéniájával. Amikor éjszakánként nem bírok elaludni, az iszonyatosan nagy bűztől, akkor gondolkodni szoktam.

Vajon más embernek is van olyan tulajdonsága, amilyen nekem van? Lehet, hogy valaki épp a gondolataimat lesi? Ez is egy X. Egy ismeretlen. És ezt meg kell oldani. Vagy csak simán élni kell. Élvezni az életet. Élvezni azt a csöppnyi szabadságot, amit nem a cellatársam szagolgatásával töltök. Igazából nem én szagolom. A szag talál meg engem.

Na, de vissza a történethez, mivel nagyon elkanyarodtunk. Timothy fel-alá járkál. Azt hiszem, hogy bemegy a kávézóba. De nem. Marad a lassan elcsendesedő utcán. Behúzódik egy eresz alá. Magára néz. Az új öltönye tiszta víz. Zsörtölődik kicsit, de aztán nem csinál semmit. Újra elmélyed a gondolataiban.

Nem pontosan értem, hogy mi után nyomoz. Eddig azt szűrtem le, hogy az illető gazdag volt. Volt, mivel kirabolták. Azt hiszem. De lehet, hogy meggyilkolták. Igen. Gyilkosság történt. Timothy felidézi a látottakat. Felidézi azt, hogy mi történt azon a napon.

- Mi történt? – kérdezte a komornyiktól, de az ember nem felelt. Válasz helyett kitárta a nagy ajtót.

A szoba közepén egy fiatal hölgy feküdt. A szeme üveges volt. Az ablak felé nézett, ami ki volt tárva. A gyenge szél a függönnyel játszadozott. Kecsesen lengedezett ki-be. Ki-be. Ki-be. Hirtelen megpillantottam azt, amit a függöny bámulásában nem vettem észre. A nő teste vérben feküdt. És a nő testéből egy tőr állt ki. Egyébként a lány egy vörös, rövid hajú, kék szemű és ijedt tekintetű ember volt.

- Vérfürdő. A gyilkost a pokol legmélyéről küldte. Átkozott legyen élete végéig! – mondta Timothy, majd a test mellé guggolt. – Mit gondol? – kérdezte a komornyiktól.

- Azt, hogy Lady Elizabeth fiatal volt még a halálhoz. És pont az esküvő előtt. Lucifer küldte a merénylőt. Felküldte a pokolból.

- Maga mélyen vallásos?

- Igen. A családom és én is hiszünk Istenben és mindig megyünk templomba is.

- Volt olyan, aki utálta a hölgyet?

- Igen. A nővére.

- Annyira utálta, hogy akár meg is ölte volna.

- Talán. Nem biztos. Áthívjam? – kérdezte a komornyik.

- Nem, köszönöm. Még nem akarok senkit sem kihallgatni. Csak érdeklődtem.

Ezután Timothy elköszönt, és kiment. Na, mármost, ha így folytatja, akkor soha a büdös életben nem fogja kideríteni, hogy mi az ügy vége.

Újra az esőben. Néha úgy érzem, hogy Timothy nem normális. Most is hazamehetne, de ő csak álldogál az utcán. Végre! Megmozdul. Leint egy taxit, majd megmondja a címét.