Mi a véleményetek erről? (Egy még befejezetlen történet) Szerintetek jól írok? Jó a történet? Ilyenekre lennék kiváncsi .

17 éves koromban vágott át egy fiú először annyira, hogy azt hittem sosem fogok újra járni, de még csak lef*eküdni sem senkivel. Nos, azóta sem jártam senkivel, de a sze*xről nem mondható el ugyanez.

A legrosszabb az egészben, hogy apám legjobb barátjának, Robnak a fia tette ezt velem. Sem Rob, sem apám nem tud róla, és bele is halnék, ha tudnának, hiszen Rob is lányaként tekint rám. Mióta élek apám barátja, ezért Daemon (a fia, ha nem lenne egyértelmű) nálunk töltötte a fél életét, a másik felét pedig mi náluk.

Aztán 17 éves lettem, ő pedig 19, és lef*eküdt velem. Hozzá teszem, 13 éves korom óta bele voltam esve, szóval nem kellett győzködnie. Azt hittem, miután megtörténik, örökre együtt maradunk, mert ő is belém szeret. De nem ez történt

Másnap elhozta ebédre az akkori barátnőjét, akiről, akkor még senki sem tudott.

Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy bocsánatot kérjen, vagy egyáltalán magyarázkodjon. Nem, még csak rám sem nézett.

Bár azt mondhatnám, hogy rögtön kiszerettem belőle, hogy azóta undorom tőle. De nem tehetem. De úgy tenni tudok, és teszek is! Öt éve bánok vele úgy, mintha ő lenne a legocsmányabb bu*nkó a világon, ami lehet, hogy igaz is, de én még mindig örülnék neki… sőt sikítva rohannék a karjaiba, ha szerelmet vallana nekem. Persze ez nem fog megtörténni, tekintve az életvitelét. 4 darab éjjeli szórakozó helyet tart fenn. Az elsőt az apjától kapta, romos állapotban. De ő még abban az évben felvirágoztatta, a következőben nyitott még egyet, majd az azutániban még kettőt.

Hetente új barátnője van. A leghosszabb kapcsolata 2 hét és 3 nap volt. Nem mintha számolnám, az szánalmas lenne.

Több hónapja találkoztam vele utoljára, egy családi vacsorán, ás akkor is a lehető leghidegebb voltam vele, és lekezelő. Csak akkor szóltam hozzá, ha kérdezett. Anyáéknak fel sem tűnt, hogy valami baj van köztünk, Daemon-t pedig valószínűleg szórakoztatta a viselkedésem.

Én az apja egyik szállodájában dolgozom részleg vezető ként. Rob azt mondta, ha így folytatom, jövőre már az egyik hotel vezetője lehetek, szóval már egy ideje megállás nélkül dolgozom, hiszen ez az álmom.

Hétfő reggel volt, és késésben voltam, mert a kávézóban nehéz felfogású volt az eladó. Öt percem volt odaérni. Szerencsére Rob aznap nem volt a városban, így nem tudhatta meg, hogy az utolsó pillanatban értem oda.

Úgy estem be a szálloda üvegajtaján, folyt rólam a víz a júliusi melegben. Mindig a hétfő volt a legnehezebb, mert mindent ekkor kell újraszervezni. A takarítók beosztását, amit a hétvégén szoktam megírni, az étterem heti menü-rendjét, és így tovább. Sajnos most nem tudtam megírni a beosztást, mert gond volt a beszállítókkal. Ezért rohantam be az irodámba, és álltam neki őrültmód gépelni, hogy még időben le tudjam adni a beosztást.

Mikor már majdnem kész voltam, határozott kopogást hallottam, majd Rob lépett az íróasztalomhoz. Nem is köszönt, bele vágott a közepébe:

– Van egy meglepetésem számodra, Leah. – Rob meglepetési általában gyémánt kirakásúak, ha rólam van szó, amiket legtöbbször el is fogadok rövid vonakodás után, számos köszönet mellett. Így hát most is nagyon megörültem. Hatalmas mosollyal néztem fel rá számítógépem képernyőjéről.

– Igen? És mi? – kérdeztem.

– Majd meglátod. Ebédeljünk ma együtt.

– Rendben. Mit keresel a városban? – mosolyom nem lankadt.

– Ebédkor megtudod – kacsintott rám, majd kiment.

Fél 10 lévén, még volt időm délig, mikor is elmentünk a szokásos helyünkre. Rob ritkán volt itt, havonta, ha egyszer pár napig, de akkor mindig együtt ebédeltünk ugyanott, ahogy most is.

Rob már ott ült, mikor megérkeztem, mert elhúzódott a video-tárgyalás az étterem beszállítójával, de a problémát még most sem sikerült megoldani.

– Szia!

– Helló! Nem hiszed el, milyen i*dióta a Translate Mikelson ügyintézője. Négy napja próbálok megegyezésre jutni vele, mert nem fogja fel, hogy…

– Most már nem a te gondod. – jelentette ki mosolyogva.

– Mi? Tessék? Most… kirúgsz? – nem értettem, miért közli ezt velem ilyen vidáman.

– Dehogyis! – nevetett fel – Áthelyezlek, ha beleegyezel. Te lennél a Maxwell Hotel 6 tulajdonosa.

– De hát az hatalmas! És még csak most lett kész! És el kellene költöznöm hozzá! És az hatalmas!

– Kétszer mondtad, hogy hatalmas. – vigyorgott – Ha nem akarod, nem kell vállalni, de ha oda költöznél, már csak 40 percre laknál a szüleidtől, 4 óra helyett. – Na ja, ez tényleg mellette szól. Ez volt, egyébként, a legújabb Maxwell hotel. Alig pár hónapja építették fel, és berendezve csak pár hete lett teljesen.

– Tied lehetne az egyik luxuslakosztály a hat közül, ha szeretnéd.

– Nem is tudom, Rob. Nem hiszem, hogy menne. Talán túl nagy falat lenne.

– Én tudom, hogy menni fog. A Maxwell 1-el is remekül boldogulsz.

– De annak nem is vagyok a vezetője!

– Akár az is lehetnél, amennyi mindent te intézel.

– És ki jönne a helyemre?

– Már találtam valakit ne aggódj! Ha akarod, akkor küldök valakit, aki segít az elején, jó? Amúgy a fizetésed is megemelem 40 %-al.

– Már így is több pénzt kapok, mint amit el tudok költeni, Rob! – nevettem – és ha most a lakást sem kell fizetnem…

– Akkor elvállalod?

– Persze, de jól jönne az a segítség.

Már a hetet sem dolgoztam végig. Péntekre mindent összepakoltam. 6 dobozt sikerült megtöltenem a cuccaimmal, és két bőröndöt a ruháimmal.

Bepakoltam a kocsimba, és már úton is voltam szeretett szülővárosom felé. A hétvégét a szüleimnél töltöttem, a legjobb barátnőmmel is találkoztam, Jo-val. Megbeszéltük, hogy hétfő délután eljön segíteni kipakolni.

Hamar vége lett a hétvégének. Hétfőn reggeli után indulnom kellett, hogy 9-re oda érjek. 40 percnyi vezetés várt rám. Az nem is olyan sok a múltkori 4 órához képest.

Elindítottam a kedvenc CD-met és csak úgy repült az idő a kedvenc énekesnőmmel énekelve.

Életemben először láttam ezt a szállodát, legyen ez a mentségem, amiért elfogott a páni félelem. Ez egy állati fényűző hotel. Komolyan mondom, nagyobb, mint az empire state building! Na jó… azért nem. De óriási!

Nagyot nyeltem, tűrhetőbbé tettem a sminkem, lecseréltem a cipőm, amiben vezettem egy platformos fekete magas sarkúra (160 centimmel megtehettem), aztán kiszálltam.

Először csak néztem kis ideig, aztán elindultam befele. Már a recepció is fényűző volt, nem mintha a Maxwell 1 nem lenne az, de az teljesen másképpen olyan.

A recepcióhoz sétáltam, ahol egy fiatal fiú és lány dolgozott. A lányhoz fordultam, akit Maggie-nek hívtak.

– Szia! Talán Rob… azaz mr. Maxwell szólt, hogy jövök. A nevem Leah Freeze.

– Jó napot! Hát persze. Kérem, kövessen! Paul, mindjárt jövök! – kijött a pult mögül, és elindult a liftek felé. A 12. emeleten voltak az irodák, oda tartottunk, közben Maggie felvilágosított mindenről.

– Most mr. Maxwell irodájába tartunk, már várja.

– Nem is tudtam, hogy itt lesz.

– Az övé mellett lesz az irodája. Itt is vagyunk. – megállt a lift, mi pedig kiszálltunk.

Az egész emelet egy tágas előtérből állt, amiből több ajtó nyílt, az egyiken a konyha felirat, másikon a WC, a többin nevek, köztük az enyém is. Maggie az egyik ajtó elé vezetett, és az a mellettin állt egy aranyszínű táblán az én nevem. Annyira lefoglalt, hogy megnézzem az ajtóm, és a remek érzés, hogy ez az enyém, ebben a hatalmas szállodában, hogy fel sem tűnt, Maggie, már kopogtatott, sőt már be is jelentette, hogy én vagyok itt. És most mosolyogva várta, hogy belépjek az irodába, hát így tettem.

– Szia, Rob! Nem is tudtam, hogy… - a hangom elhalt, ahogy megláttam ki ül az asztal mögött – Daemon? – nyögtem ki végül.

– Leah! – mosolygott – Csodás vagy, mint mindig.

– Mi a sza*rt keresel itt? – kérdeztem nem túl nőiesen.

– Lényegre törő, ahogy már megszokhattuk. – nevetett fel. Nem is reagáltam rá, csak felvonta a szemöldököm, jelezve, várom a válaszát.

– Itt dolgozom. – jelentette ki, mintha tudnom kéne.

– És mi van a kis bárjaiddal? Meguntad őket?

– Ami azt illeti itt is van egy „kis bárom”. – vonta össze a szemöldökét – De apa kért meg rá, hogy segítsek neked az első pár hónapban a szállodában, míg megszokod.

– Na, azt már nem! – hátráltam – Nem segítesz te nekem semmiben!

– Miért vagy ilyen ellenséges, Leah? Hát nem örülsz, hogy a legjobb barátoddal töltheted az időd? – nevetett.

– Ó, rég nem te vagy már az!

– Jaj, ez most fájt. – tette színpadiasan szívére a kezét – Miért vagy ilyen kegyetlen?

– Ne gúnyolódj, vagy… - semmi sem jutott eszembe, de egyre dühösebb lettem.

– Vagy…? – kérdezett vissza.

– Vagy megöllek! – jelentettem ki, és karba tettem a kezem.

– Ó, azt élvezném! De kérlek, vetkőzz le közben! – kacsintott rám.

– Hogy lehet valaki ennyire undorító. – fintorogtam.

– Gyere, Leah, ülj le! – mutatott az asztal előtt lévő székekre.

– Ugyan miért tenném? – húztam össze a szemem.

– Mert beszélnünk kell. – húzta fel a szemöldökét.

– Nincs miről beszélnem veled. – szegtem fel az állam.

– Jaj, ne legyél már gyerekes és ülj le! … Kérlek. – tette hozzá. Leültem.

– Remek. – mosolygott – Szóval áthelyeztek, hm? Örülsz, mi? Mindig egy hotelt akartál vezetni.

– Mit érdekel az téged? – úgy ültem a székben, mint egy sértett gyerek, de ő csak vigyorogva nézett.

– Nagyon is érdekel. Olyan, mintha a kis húgom lennél!

– A kishúgod? – egyenesedtem ki – Ennél betegebb dolgot, még nem mondtál. – fintorogtam.

– Miért mondod ezt? – nem mondhatja komolyan! Nem felejthette el! Ennyire középszerű voltam? Ennyire… felejthető?

– Ez most komoly? Te elfelejtetted? Négy éve… nem rémlik? – felröhögött.

– Persze, hogy emlékszem, csak kíváncsi voltam, hogy felhozod-e.

– Úristen. Te beteg vagy. Ennyi. Végeztem. Nem fogok veled dolgozni. – pattantam fel, és indultam kifelé.

– Várj, Leah, sajnálom, jó? – erre vissza fordultam.

– Sajnálod? Mit?

– Amit mondtam.

– Szóval, te azt sajnálod, amit az előbb mondtál?

– Hmm… Igen? – bizonytalanodott el.

– Tudod mit? B*szd meg, Daemon. – ezzel kivonultam az irodájából, és becsaptam magam mögött az ajtót.

Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen, modortalan, lassúfelfogású f*asz, mint ő.

Beléptem a liftbe, és még mielőtt becsukódott volna, belépett Daemon. Hát nem hiszem el! Nem lehet lerázni?

- Mit akarsz, Daemon? – csak most tudatosult bennem, hogy mióta lefe*küdtünk, most voltunk először kettesben.

Daemon nem is válaszolt, csak közelebb lépett, és megcsókolt. Megpróbáltam ellökni. Komolyan megpróbáltam. De aztán elmélyítette a csókot, és a kezeim automatikusan a hajába túrtak. Ő a csípőmet fogva felemelt a földről, én meg a dereka köré fontam a lábam.

Észre sem vettem mennyire bene*dvesedtem, már ettől a kis csóktól is, míg a kezét a bugyimba nem csúsztatta, és el nem kezdett i*zgatni, csi*klómat maszírozva, és néhány ujját belém csúsztatva. A csókot meg sem szakítva, juttatott el a csúcsra.

Pihegve tettem lábaimat a földre. Megigazítottam a szoknyám, Daemon pedig csak áthatóan nézett. A lift megérkezett a földszintre, én pedig vissza sem nézve elmentem. Beszálltam a kosimba és elhajtottam. (Nem ez a vége!! :D)