Mi értelme van élni és állandóan próbálkozni?

Miért van az, hogy megszületünk ide és muszáj játszanunk ezt a játékot?

Soha semmi pozitívat nem kaptam még a szerelemtől. Csak fájdalmat, megaláztatást. A hormonjaim korán elkezdtek működni, de én magam még ma is gyereknek nézek ki, így hát nem vagyok versenyképes, nem kellek senkinek. A lányok többször gúnyoltak ki, mint ahányszor rámnéztek volna, sőt, összesen két lány volt eddigi életemben, aki úgy nézett rám, mint fiúra. Gyűlölöm a sorozatos megaláztatásokat és kudarcokat. Minden sikerül, amit akarok, bármilyen eredményt képes vagyok elérni bármilyen téren, de ez az egyetlen, amire képtelen vagyok: megvalósítani a magánéleti boldogságot. Ez az életem átka és hiába vagyok képes tanulni, hiába minden eredményem és a jó családi hátterem, mindent elront az, hogy hormonjaim vannak, hogy szerelemre van szükségem. Amióta beléptem a kamaszkorba, egy pokol az életem. Mindenki nagy jövőt jósol nekem, minden felnőtt büszke rám, de én magam már élni sem akarok, és leszarom a karrieremet, mert nyilvánvaló, hogy bármilyen sikeres leszek is, egyedül soha nem leszek boldog. NEM AKAROK ÉLNI. Nem akarok többet próbálkozni, nem akarok szerelmet. Ki akarom irtani az egészet magamból és megdögleni, mert se arra nem vagyok képes, hogy kiálljak magamért, se arra, hogy barátokat szerezzek, se arra, hogy végezzek magammal, mert folyton az anyám képét látom magam előtt. Ha ennyire leszar mindenki, akkor hiányozni se fogok senkinek.