Volt már veletek olyan, hogy egyedül maradtatok? Nem volt egy igazi barátotok sem, és a családotok is elhanyagolt?

Persze. Kis, vagy inkább nagy túlzással mindenki kihasznált, megbántott, átnézett, átlépett rajtam, beleértve díszes családtagjaimat is.

Sokáig magamat hibáztattam. Most már tudom, hiba sokat várni, pontosabban hiba bármit is elvárni másoktól.

Amit véletlenül kapunk: türelmet, megértést, odafigyelést, azt pedig jól meg kell becsülni.

Igen. 22 éves koromban a "barátoknak" hitt emberek hirtelen eltűntek, mikor "szarba" kerültem. (ezt én hívom így, egyszerűen semmi sem sikerült, tehát nem bűnöztem vagy ilyenek) Senkim sem volt, hiába próbáltam velük a kapcsolatot tartani, valami lelki támogatást kérni, még csak nem is válaszoltak. Persze azért felhívtak, hogy szerezzek nekik munkát. (Nekem sincs)

Hát gyorsan megtanultam, hogy csak magamra számíthatok.

Most 28 vagyok. A helyzet ugyanaz, de már nem bánom, hogy ezek az emberek eltűntek. Persze évente egyszer azért felhív valamelyik, ha kell neki valami, de én lekoptatom.

Most is csak egymagam vagyok, csak magamra számíthatok. Barátkozni nem nagyon barátkozom, mert csak ilyenek kerülnek az utamba.

A családom meg csak basztatni tud a mai napig. Persze amikor tényleg kellenének, akkor csak bambán néznek. Tehát már régóta nem számítok rájuk sem.

Hány éves vagy? Merre laksz? ha gondolod írj privátot, szerintem hasonlítunk :D

17F