Már kezdem feladni a reményt:/Lesznek valaha nekem barátaim?

Annyiszor leírtam már ide a problémámat,és tudom, hogy nem itt kellene siránkoznom, hanem végre erőt venni magamon és megtennem az első lépést a változás felé, de egyszerűen amikor ott a lehetőség az ismerkedésre,és meg akarok szólítani valakit földbe gyökerezik a lábam, görcsölök és nem jön ki egy ép kéz láb mondat se a torkomon.Minden egyes napom abból áll, hogy felkelek, eszek, gépezek, néha olvasok és megint alszok.A nyári szünetem is nagyjából ugyanez, csak annyi különbséggel, hogy voltam már egy hetet gyalogtúrán(amit majd a későbbiekben bővebben kifejtek) és egy hetet megyünk a családdal nyaralni. A húgom az egyetlen olyan ember, akinek ezekről a problémákról merek beszélni,aminek mindig veszekedés lesz a vége és alig várja, hogy elmenjen itthonról és a barátnőivel tölthesse az idejét.Tudjátok, az fáj a legjobban, hogy ő próbál bevonni a baráti társaságába, de hiába visz bárhova is, mert nem tudok a húgomon kívül más emberek előtt megnyílni és emiatt folyamatosan azt érzem, hogy nem fogadnak be és már nincs helyem közöttük. Mint már korábban említettem voltam egy egyhetes gyalogtúrán is, amire szintén a húgom vett rá, hogy ne üljek itthon egész nyáron.Az egész út során eléggé ingadozott a hangulatom, voltak pillanatok, amikor azt éreztem érdemes volt eljönnöm, boldog és vidám voltam, (talán a szép természet miatt, nem tudom),de ha ránéztem a húgomra és a barátnőjére, ahogy nevetgélnek, jól érzik magukat,elfogott a szomorúság és a bánat, mivel nem tudtam kapcsolatot teremteni másokkal, mint a húgom, aki elég sok emberhez odament társalogni.Persze, amikor a végén megbeszéltük ki, hogyan érezte magát, akkor én ismét hazudtam és nem az igazi érzéseimről meséltem.Talán azért is, mert féltem attól, hogy ha arról mesélek, amit valójában éreztem az út során,akkor tuti végigbőgtem volna az egészet és utána az emberek összesúgtak volna a hátam mögött, ami elég megalázó lett volna a számomra.A lényeg, hogy annak ellenére, hogy próbál segíteni a húgom,próbál bevonni az ő baráti társaságába, hogy ne legyek egyedül én mégis sokszor irigy vagyok rá, hogy neki sikerült leküzdenie a félénkségét és barátokat találni.Néha már azt kívánom(tudom ez elég nagy szemétség) bárcsak ő is ilyen zárkózott maradt volna, mint én és legalább akkor velem jönne el mindenhova,és velem töltené az idejét.Már számtalanszor volt olyan, hogy megbeszéltük elmegyünk a városba sétálni,vagy máshova, de mindig elfelejtette és ha hívták a barátnői azt mondta nekik, hogy nincs még programja.Persze amikor már nagyon dühös leszek rá, szóvá teszem ezt és folyton csak ígérgeti, hogy majd legközelebb elmegyünk.De tudom, hogy mindig őket fogja választani helyettem és ilyenkor folyton azt érzem egyre távolabb kerül tőlem és ha nem teszek sürgősen valamit végleg el fogom veszíteni.Bocsi, hogy egy kicsit hosszú lett! :/