Ki van még hasonló helyzetben? (szorongásos szociális fóbia, depresszióval párosítva)

Sziasztok!

Nem is tudom hol kezdjem,megpróbálok leírni mindent,amit csak lehet,remélem jártok fel erre az oldalra és tudtok nekem segíteni,nagyon nagyon fontos lenne.

Először is egy kicsit magamról:22 éves végzős főiskolai hallgató vagyok,aktívan sportolok,szabadidőmben a sportnak élek,illetve most alapítottunk egy céget pár barátommal és az ezzel kapcsolatos teendőket végzem.

A problémám a következő,ami már olyan mértékű,hogy megkeseríti az életemet:Szociális fóbiám van,egyszerűen nem tudok felszabadult lenni társaságban,de mostmár ott tartok,hogy még a gyermekkori barátaim előtt sem,mert minden ok nélkül bevörösödöm,a szemeim bekönnyeznek,a szám lezsibbad, nem tudok olyankor rendesen artikulálni és ekkor olyan mértékű szégyent érzek,hogy már rengetegszer megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata.Egyszerűen képtelen vagyok jókedvűen nevetni vagy beszélgetni,mert egyből az van a fejemben,hogy mi van ha rámnéznek és egyből előjönnek a tünetek és jöhet a szégyenérzet.Ilyenkor mindig próbálom kivágni magam,hogy csak magas a vérnyomásom,ami igaz is ,mert tényleg magas és nem szedek rá gyógyszert sem(nagyon gyógyszerellenes vagyok),de már nagyon kínos,hogy mindig előjön,bárhol legyek is és bárkivel beszéljek is.Vannak helyzetek,emberek akik előtt,nincs semmi ilyen,de igencsak ritka.Önbizalmam szinte már semmi sincs,csúnyának látom magam,minden embernél kevesebbnek és értéktelennek érzem magam és ezt senki sem érti,mivel mindenki azt mondja,hogy egy ilyen helyes,izmos srácnak nem szabadna rondának éreznie magát és pláne tele kéne hogy legyen önbizalommal.Sokszor inkább meg sem szólalok,nehogy rám figyeljenek,mert ha meg is szólalok,azon aggódom,hogy nehogy rákérdezzene valamire,nehogy még többet kelljen beszélnem úgy,hogy közben rám szegeződik a figyelem,mert egyből bekönnyezik a szemem bevörösödöm és ahogy írtam már a szám is lezsibbbad és látom,hogy mindenki a számat figyeli,amitől még rosszabb.

Barátnőm lassan 2 éve nincsen,pont emiatt,mert nagyon kínosan érezném magam egy olyan szituációban,pl ha beülnénk valahova meginni valamit és egymással szemben ülnénk és magamról kéne beszélni,biztos,hogy besülnék és ismét kudarcélménynek fognám fel és ezt nem akarom,ezért nem is igazán ismerkedem.A barátaim lassan már melegnek gondolnak,mert egyedül vagyok annak ellenére,hogy rengeteg szép barátnőm lehetne.Szégyellem bárkinek is elmondani a problémámat,mert van bennem valamiféle gátlás,ami miatt nem teszem.

Gyerekkoromban kb 6-7 éves koromban elvesztettem édesapám,aki egy agyvérzést követően összeesett,én ekkor a szomszéd szobában voltam és furcsa volt,hogy már régóta bent van és nem tudtam,hogy miért nem jön ki,ekkor megpróbáltam bemenni az ajtón,de csak nehezen tudtam,mert ott feküdt holtan az ajtóban és tudatosult bennem,hogy elvesztettem örökre,ez egy életre szóló trauma volt.De már akkor sem mertem sírni mások előtt,mert szégyelltem már 6 évesen is mások előtt kimutatni az érzéseimet.Ezután az esemény után szinte nem is beszéltem senkivel,befelé fordultam és ez az állapot mostanáig is elkísér.Képes vagyok napokra a szobámban maradni és nem beszélni senkivel.Mindamellett,hogy van ez az oldalam,ez a csendes befelé fordulós magányos oldalam,emellett sokat jártam bulizni,szórakozni a barátaimmal,sokszor tudtam jól érezni magam,kivéve,ha nem egy szűkösebb helyen voltunk,ahol mindenki a másikra figyel.Tudni kell róla,hogy soha nem iszom alkoholt,sosem voltam berúgva,nem dohányzom,nem kávézom,semmi ilyen káros szenvedélyem nincs,bár sokszor elgondolkozom,hogy lehet ,hogy pár pohár alkohol vagy valamilyen kábítószer oldaná a bennem lévő mérhetetlen feszültséget és talán oldottabban tudnék viselkedni társaságban.

Ettől a szoc. fóbiától súlyos depressziós lettem,bár vannak jobb pillanataim,de ez édes kevés,iszonyatosan kellemetlen már ez az állapot és ha kell hajlandó vagyok gyógyszeres kezelés alá vetni magam,annak ellenére,hogy nagyon gógyszerellenes vagyok.

Még egy dolgot leírnék,ami szerintem kiválthatta a szoc. fóbiámat:Még a gimnáziumban az egyik órán a tanár észrevette,hogy az egyik osztálytársam udvarolgat,flörtölget a padtársnőjével és ekkor odaszólt neki valamit,hogy nem kéne udvarolgatni,hanem az órára kéne figyelni,erre ő mondott valamit,erre én gondolkozás nélkül bekiabáltam valamit,mert azt hittem,hogy vicces leszek,de valami nagyon nagy hülyeséget mondtam és mindenki rám figyelt és mindenki rajtam röhögött,akkor történt az elvörösödés ,a szemkönnyezés és azóta ,ha rám szegeződik a figyelem,mindig előjönnek ezek a tüneteim,amitől persze még kínosabban érzem magam.Már attól zavarba jövök ,ha valaki mesél egy viccet és közben folyamatosan néz és várja,hogy röhögjek és nekem meg egyből előjönnek az előbb leírt tünetek.

Elnézést a sok szóismétlésért,de késő van és nagyon el vagyok keseredve,de mindenképpen szerettem volna írni a problémámról,ami egyre rosszabb és szeretnék belőle kilábalni,mert még rengeteg célom van az életben és ez az állapot rengeteg mindenben gátol.Régóta magányos vagyok,szeretnék egy barátnőt is ,de sajnos emiatt egy kapcsolatot sem merek kialakítani.

Mi lehet erre a megoldás?

Olvastam,hogy soka ajánlanak pszichológust illetve pszihiátert,de attól is félek,hogy nekik sem merem elmondani a problémámat,mert félek,hogy ezáltal gyengének és kiszolgáltatottnak tűnök.

Esetleg érdemes lenne ellátogatni a Tündérgyei Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás-rehabilitációs Osztályra?Vannak tapasztalaitok róla vagy bármilyen más ilyen intlézménnyel kapcsolatban?

Bármilyen segítséget szívesen fogadok,nem szeretném,hogy valami olyan történjen,ami miatt a szeretteimnek egy életre tönkreteszem az életét.

Kérlek segítsetek!!!