Van még megoldás?

A bevezető: 22 éves fiú vagyok, egyetemre járok, van egy autóm, dolgozok is, ha tudok. Jól tanulok, rengeteget olvasok, nyelveket is tanulok. Ez az érem "jó" oldala. Azonban van egy másik is. Ez ihletett meg, hogy feltegyek ide kérdést.

Magányos vagyok, tök egyedül. Szó szerint. Se barátnőm, se barátom. Nincs. Nem járok bulizni, se szórakozni. Dög unalmas életem van. Azt értem, hogy nem fogadnak be az emberek, nem is kíváncsiak rám. Nem érdeklek senkit, nem tetszem a lányoknak. Tiszta depressziós vagyok ettől a dologtól. Még a barátok nem is érdekelnek, ezt lenyelem, hiszen nem is olyan rég még volt barátnőm, így nem éreztem a barátok hiányát. Már jó ideje viszont nincs barátnőm se, és nem is lesz, mert magamat se szeretem. Ugyan, kinek kellene egy ilyen fiú?

Ami még rosszabb, kezdek a helyzetbe beletörődni. Azt vettem észre, egyre gyakrabban gondolok rá, "bánja az ördög, köpni rá" mentalitás jön előtérbe. Ráteszek még egy lapáttal, az arroganciámmal és felsőbbrendűség érzetemben. Tudom ezek rossz tulajdonságok, de ez a folyamat gerjeszti magát. Ahogy nem fogadnak be a zemberek, úgy erősödik ez a "válasz" reakció. Napokban már azon gondolkodtam, tetoválni kezdem magamat, hogy ezzel is társadalom kívüliségemet üzenjem.

Külsőre minden oké, de belül rohad az egész. Szomorú. Ma azon gondolkodtam a buszon, hogy milyen régen nevettem olyan igazán. Talán mikor még középsulis voltam, évekkel ezelőtt. Sokszor gondolok az öngyilkosságra, de nálam erős a küzdeni akarás, soha semmit nem szoktam feladni.

Sajnos egyre inkább az álomvilágomba fordulok, csak az egyéni céljaimra koncentrálva.