Sóvárgás vagy önáltatás. Melyik a "jobb"?

Apám mindig is olyan volt, hogy úgy jött le a szavából, hogy ami drága és nem engedhetjük meg magunknak az sz*r és felesleges. Aztán kb kamaszkorom feléig én is tudtam magam ebben éltetni, de ez valahogy megtört bennem. Valahogy rá jöttem hogy ezek a dolgok tök jók és tetszenek. Jó persze vannak köztük olyan dolgok amik tényleg csak kényelmi és szórakoztató célokat szolgálnak és rá lehet húzni hogy felesleges, de ennyi erővel még mindig élhetnénk barlangokban, gyűjtögethetnénk meg vadásznánk. Szóval így tökre sóvárgok olyan dolgokért amiket nem engedhetünk meg magamnak. Jó nem ékünk olyan hatalmas mély szegénységben, van egy hitel mentes lakásunk, étel mindig van a hűtőben, de nagyon semmit plusszt nem engedhetünk meg magunknak. Most is épp szerettem volna valamit, nem kell nagy dologra gondolni pár ezer forintos nagyságrend, és szerintem nem is arról van szó hogy nem lenne pénzünk rá, csak egyszerűen sajnálnak annyit adni érte. Most kérdezem én melyik a jobb, elkönyvelni magadba arról a tök jó dologról, hogy egy fölösleges pénzkidobás burzsoáknak (amivel gyakorlatilag a saját arcodba hazudsz bele), vagy azon keseregni hogy nem lehet a tiéd?