Más sem elégedett a jelenlegi életével?

Tudom nem kellene folyton panaszkodnom és sajnáltatnom magamat, hiszen vannak akiknek sokkal rosszabb az életük ám mégsem elégedetlenek. De valahogy már régóta úgy érzem, hogy nem így kellene élnem. Egy éve nyáron végeztem egy 2 éves Okj-s csecsemőgondozói képzéssel érettségi után, de azóta se tudtam elhelyezkedni. Ez részben az én hibám is, mert aki nagyon akar az talál munkát, de én sosem próbálkozom elég határozottan. Mióta befejeződött a suli itthon vagyok és jóformán nem csinálok semmit. Egész nap unatkozok, gépezek, de sosem megyek el erre-arra, mivel nincsenek is barátnőim/barátaim. Igazából még novemberben összejött volna egy határozott idejű közfoglalkoztatás, de hirtelen munkakezdési nap előtt kórházba kerültem súlyos problémával és nem lett belőle semmi. Utána is kiközvetített a Munkaügyi közfoglalkoztatás keretében pár helyre, de nem alkalmaztak vagy nem engem választottak. A szüleim már nem igazán nézik jó szemmel, hogy ennyi ideje csak vagyok. Az igazság az, hogy elgondolkodtam ez idő alatt, hogy lehet nem is gyerekek között lenne a helyem, mert eléggé zárkózott, határozatlan vagyok, aki nehezen nyit mások felé, inkább szeret a háttérben meghúzódni. Nem tudnám irányítani a gyerekeket és úgy érzem hiába tanultam ki a szakmát nem tudnám alkalmazni, mintha elfelejtettem volna a tanultakat. Szerintem az a legnagyobb baj velem, hogy nincs önbizalmam, nem hiszek magamban, hogy bármilyen munkát el tudnék végezni, be tudnék illeszkedni és jól tudnám végezni azt. Egyszerűen félek bármilyen munkát elvállalni, mert nagyon zárkózott vagyok és nem tudom, hogy be tudnék-e illeszkedni egy adott közösségbe. A másik pedig, hogy nem igazán tudom, hogy mi az a terület, szakma, munka amit szívesen csinálnék és igazán ki tudnék benne teljesedni. Úgy érzem nincs célom merre induljak így iskolapadból kikerülve. Tudom, hogy rengeteg lehetőségem van bármibe belevághatnék, de félek lépni. Viszont kezdem nagyon semmittevőnek érezni magam, és szégyellem, hogy a szüleim fizetik a gyógyszereimet, az eü. biztosításomat, ami nagyon megterhelő. Ha ránézek a húgomra, aki egyetemen kezdett el tanulni elkezdem irigyelni, hiszen ő el tudta dönteni hogyan tovább, ráadásul jól is tanul. Van kisugárzása, barátnői és sosem panaszkodik. Neki legalább nem kell még munkán gondolkodnia. Aztán ott van bátyám akinek suli után egyből lett munkahelye, és nagyon jól érzi magát ott, ráadásul érti is a dolgát. Húgomnak van már nyelvvizsgája, bátyámnak jogsija, szóval a családban mindenki megtalálta a helyét és elértek már valamit az életben. Amíg tanultam én is hasznosnak éreztem magam szerettem teljesíteni, de most csak vagyok. Már azt sem értem miért nekem lett hármunk közül először párkapcsolatom, mikor ők jobban megérdemelnék. Örülök persze, de mégsem vagyok boldog hiszen megrekedtem.