Nincsenek barátaim, bizalmatlan vagyok, nem keresnek a régi barátaim. Szerintetek nagyon mélyre fogok süllyedni a magánytól?

Nincs életem.

Van egy barátom, vele élek.

Nem megyek el szórakozni, mert a barátomnak nincs kedve, ő néha elmegy egyedül a saját haverjaival, állítása szerint mert muszáj neki, mert őt hívták, de mindég kínlódik, hogy milyen unalmas volt...

Én szeretnék menni a régi barátaimmal, de nélküle nem megyek mert az ő házában lakom és az hogy néz már ki ha ott hagyom egyedül és valamikor éjszaka (9 körül) jönnék haza.

Még ha a szüleimnél laknék az úgy rendbe lenne mert akkor elmegyek nélküle kit érdekel, de nem költözhetek haza.

Most kezdek majd dolgozni, az a baj, hogy nagyon úgy néz ki hogy csak pár hónapos, esetleg éves munka.

Szerencsére messze van tőle, ezért a sok utazás, 8-12 óra munka elmegy az idő ezzel nem lesz időm nála unatkozni.

Másik szemszögből csak az esetek felében érzem azt, hogy szomorú vagyok, van hogy azt érzem nem kell nekem senki. Lehet, hogy ez egy ilyen védekező mechanizmus.

Félek, dühös vagyok, évek óta csak a fejemben élek olyan életet amilyenre vágyok. Félek, hogy az élet elszáll a fejem felett és azon veszem észre magam, hogy öreg vagyok. Ilyenkor úgy érzem öngyilkos akarok lenni.

Nem tudom mit lehetne erre válaszolni, nem muszáj csak le kellett írnom, nincs kivel megoszthatnám a gondolataimat.