Miért hazudozok folyton?

Kiskorom óta ez megy, hazudok kisebb-nagyobb dolgokban.Lehet, hogy a szüleim miatt mert elég rossz kapcsolatom van velük, de igazából nem tudom,milyen oka lehet még? Annyira félek, hogy esetleg pszichopata vagyok ettől:(

Írok példákat, hogy egyértelműbb legyen.

Amikor elrontottam/eltörtem valamit, próbáltam hárítani a felelősséget magamról, mert tudtam hogy a szüleim nagyon mérgesek lesznek, eltiltanak dolgoktól, esetleg kikapok.

Régen rengeteget hazudtam a bizonyítványomról, dogákról, jegyeimről, mert a szüleim nem szerették ha négyesnél rosszabb jeggyel megyek haza, és mivel mindig máshoz hasonlítgattak (xy bezzeg okosabb mint te), így sokszor hazudtam arról is,hogy az amúgy nagyon okos általános iskolai barátnőm milyen jegyeket szerzett, mert ha azt mondtam hogy neki is annyi lett mint nekem, akkor nem voltak olyan mérgesek.Még a nyolcadik osztályos felvételinél is ez volt... De persze az esetek többségében kiderült az igazság.

Volt, hogy azért hazudtam hogy nekem jobb legyen, lehettem vagy 12-13 éves amikor egy egy hetes utat szervezett az iskola Németbe, és én meg egy osztálytársam nagyon szerettünk volna menni.Őt elengedték, de engem nem akartak így azt hazudtam hogy bezzeg a fél osztályt elengedték.Csak az utazás napján derült ki hogy összesen ketten megyünk az osztályból,aminek persze nem örültek.

Érdekes, ezt a jegyek miatt hazudozó korszakomat kinőttem, most már a jegyekkel teljesen őszinte vagyok(mondjuk jobb tanuló is lettem), viszon szinte állandóan hazudok mindenkinek egy olyan dologról amiről eddig sosem kellett.Régen mindig rengeteg barátom volt, így folyton boldog is voltam.

Most viszont magányos és szomorú vagyok,de mindenkinek azt hazudom, hogy boldog vagyok és sok barátom van.A szüleimnek kezd feltűnni, hogy sosem jön hozzánk egy osztálytársam se(pedig szerintük mindenkivel jól kijövök), sokszor hazudom azt hogy elmentünk fagyizni, vagy kajálni a többiekkel suli után.(Persze ez nem teljes hazugság,mert el szoktunk menni csak nem olyan sokszor mint mondom.) Meg amikor szomorú vagyok, akkor is mindig boldognak tettetem magam, részben azért mert nem akarok gyengének látszani, részben pedig azért mert egy szomorú ember csak elveszi a többiek életkedvét is.Meg ami miatta a kapcsolataim tönkremennek, az is a hazudozás.Amikor semmit nem csinálok egész hétvégén csak olvasok meg filmezek, akkor is azt mondom hétfőn annak aki megkérdezi hogy itt meg ott voltunk, azért mert nem akarok otthon ülő magányos alaknak látszani.Így viszont senki sem hív sehová, mert azt hiszik hogy folyton dolgom van.És ezt nem én találtam ki, volt akitől meg is kaptam hogy milyen társasági ember vagyok, szinte sose vagyok otthon.És annyirq de annyira el szerettem volna mondani hogy de igen, otthon vagyok és magányos vagyok és légyszi hívj el valahová,de tudtam hogy ha elmondom az igazat akkor csak rengeteg magyarázkodás lesz a vége.

A másik, hogy egyszerűen nem is tudom elmondani az igazat.Mert amikor elhatározom hogy igenis el fogom mondani, akkor éles helyzetben vagy a torkomra fagy a szó, vagy megint füllentek valamit amivel kivághatom magam.Utálom hogy ennyire gyáva vagyok és menekülök minden konfliktus elől:(

Én egyébként az a fajta lány vagyok aki a saját anyjának nem merte megmondani hogy megjött, mert egyszerűen így neveltek,sose tanítottak arra hogy őszinte legyek,inkább "tabu témáztunk" meg ők is hazudtak/hazudnak a mai napig.

Mit tegyek ez ellen? Úgy érzem lassan belefulladok a saját hazugságaimba és nagyon meg szeretnék változni,de nem tudom hol kezdjem.Mert ahogy írtam, már próbálkoztam de vagy a torkomra fagy a szó vagy hazudok amikor végre eltökélem hogy igazat akarok mondani.Van erre valami módszer?

16/l