Hibás öndefiníció?

Sziasztok!

Tudom, hogy önmagunk definiálása nagyon nehéz feladat, ha egyedül próbálkozunk meg vele, nagy eséllyel sokat is fogunk tévedni. Azt is tudom, hogy ha valamit biztosnak vélünk magunkkal kapcsolatban, akkor akarva, vagy akaratlan, de azt közvetítjük a környezetünk felé, és így természetesen megerősítést kapunk válaszul. Az zavar igazán, hogy a legtöbb embernek elég az, ha valaki állít valamit magáról, nem számít, hogy igaz-e. Sokszor tapasztalom is ezt, például ha valaki fotóst keres, mindenki rögtön azt a személyt fogja ajánlani, aki a legdrágább fényképezőgéppel a nyakában mászkál, ahelyett, aki a legszebb képeket készíti. Vagy mondjuk egyértelműen az kap több elismerést a munkájáért, aki jónak tartja azt. Ez gondolom annak az eredménye, hogy az ember alapvetően tart az ismeretlentől, és próbál maga körül mindent jelzőkkel ellátni, beskatulyázni, de számomra mégis zavaró ez a felszínesség. Ezért igyekszem magammal kapcsolatban nagyon realistának lenni, viszont sokszor úgy érzem, hogy az önmagamról alkotott képem túlságosan is eltér a környezetem által alkotottól. Például sokszor kapok elismerést olyasmiért, amire én nem vagyok büszke, mert tudom, hogy magamhoz képest nem nagy teljesítmény, ilyenkor a dicséreteket általában elhárítom. Emellett sok sikerem marad észrevétlen, ilyenkor viszont nagyon jól esne valami pozitív megerősítés. Ez nagyjából úgy néz ki, hogy ha dicsérnek, szidom magam, amikor észre sem vesznek, akkor pedig dicsérem, mintha valamilyen személyiségzavar miatt szerény és egoista lennék egyszerre. Kb. ugyanez a helyzet a kedvesség-bunkóság tulajdonságpárral is. Alapvetően kedvesnek, törődőnek tartom magam, viszont egyre inkább azt veszem észre, hogy bunkóbb, önzőbb leszek. Pedig rengeteg szeretet van bennem, amit szeretnék is átadni, viszont nem szeretném elpazarolni. Általában arra szoktam alapozni, hogy ha én kedves vagyok másokkal, akkor cserébe ők is azok lesznek velemi, nem kell megkövetelnem a tiszteletet magamnak, vagy hangoztatnom az érdemeimet, ha adok elismerést és tiszteletet, akkor kapok is. Ezért is a kisebb társaságokat, közelibb barátokat, személyesebb beszélgetéseket preferálom a nagy társaságokkal, felszínes illem-beszélgetésekkel szemben, mert ott jobban működhet ez a kölcsönösség. Ezzel azonban majdnem, ha nem ténylegesen mindig felsültem, és én lettem többet törődő, az érdeklődőbb, a sokszor szánalmassá váló fél mind baráti, mind kapcsolati téren. A sok negatív tapasztalat viszont egyre inkább azt éri el, hogy hiába akarok, nem merek kedves lenni, és egyre inkább hasonulok a számomra önzőnek tűnő emberekkel (akik ugyanakkor lehet, hogy pusztán csak egészséges mértékben helyezik önmagukat előtérbe, ezért is nehéz reálisan értékelni ezt). Ezért viszont kerültem már olyan szituációba is, ahol a bunkóságot választottam egy kedves emberrel szemben, az ilyesmi pedig napokig képes gyötörni utólag. Olyan is előfordult már, hogy egy két évvel azelőtti dolog miatt vettem egy ajándékot az illetőnek, próbálva őt kiengesztelni, csak mert eszembe jutott, hogy sosem kértem tőle bocsánatot.

Nagyon találónak érzem azokat a gondolatokat, hogy "én vagyok a legkedvesebb szemét akivel találkozhatsz", vagy, hogy "én kíváncsi vagyok mindenre, csak már semmi sem érdekel igazából".

Szóval lényeg a lényeg, szép lassan megváltozok, és nem igazán tudom, hogy szabad-e, vagy mennyire szabad engednem ennek a dolognak, vagy, hogy mit kéne leszűrnöm a rengeteg negatív tapasztalatból (talán olyan ez az általam kitalált adok-kapok, mint a szocializmus, hogy csak papíron működik). Ráadásul ez a kettősségen való dilemmázás elveszi a kötelező teendők után fennmaradó energiám nagy részét, szóval pontot szeretnék tenni a végére. Nagyon jól esne, ha leírnátok a véleményeteket a dologról, akár szorosan, akár ha csak közvetetten kapcsolódik a témához.

Köszönöm!