Mi értelme ragaszkodni emberekhez ha amúgy is lelépnek és ezzel fájdalmat okozva?

Plágium! Ezek az ÉN gondolataim!

Viccet (annyira azért nem volt vicc) félretéve... Egyrészt igen, én is így vagyok ezzel. Viszont nekem semmi esélyem normális (értsd: mint mindenki más, azénnemolyanvagyokmintatöbbiek-et is beleértve) emberként funkcionálni, szóval az én esetem egy kicsit különc. Nem kezdek el belemenni, egy fél könyvet kéne írnom ahhoz, hogy átlásd a szavaim mögötti igazságtartalmat. (Amúgy már sokan igazolták ezt az állításomat, sőt nem is én kezdem el mondogatni magamnak, hanem mások nekem.)

Mindegy, gondoljatok amit akartok.

Szóval alap esetben azért van kapcsolódási pont, és kell emberismeret hozzá, hogy kiszűrd a hulladékot meg a hozzád nem passzolókat. Azért igenis megéri egy-két emberrel szorosabb kapcsolatot ápolni, legyen az bármilyen természetű. Az embernek sajnos vagy sem, de szüksége van társra, az érzelmek miatt. Szeretünk kötődni. Tartozni valahova. Szeretve lenni és jó esetben viszont szeretni is. Ezek az érzések kellenek egy kiegyensúlyozott élethez. Na most, ez k-rvára nem mindenkinek adatik meg, és mint írtam, hogy az ember megtalálja a számára passzoló egyéneket, ahhoz emberismeret kell. Ha boldog-boldogtalanban bízik az ember, az baj. Ha nem bízik senkiben, az is. Mindig és mindenben az árnyalatokat kell nézni, nem a végleteket. Manapság ezt mintha elfelejtették volna nagyon-nagyon sokan.

Emberekhez ragaszkodni valójában beteges dolog. Nyilván vannak érzelmi kötődéseink. De a ragaszkodás az már társfüggőség, és nem ad lehetőséget az egyenlőségre az ismertségen belül.

Egyetleen dologhoz kell ragaszkodnia mindenkinek, és az saját maga, a jóléte, az élete!