Matematikusként hogyan tudnám elérni, hogy az emberek vegyenek komolyabban és ne tartsanak kockának?
Ha elmondom, hogy matematikus vagyok, egyből betesznek egy skatulyába, mint egy unalmas stréber, kocka, "csodagyerek".
Azért is furcsa, mert van egy csomó matematikus ismerősöm, aki ezt nem tapasztalja, aki ki tudja vívni a tiszteletet a humán érdeklődésű embereknél is. Persze bőven akad példa olyanokra is, akik hasonló cipőben jár, mint én. Egyik ismerősömmel történt, aki még jól is néz ki mellesleg, hogy elment randira, és amikor szóba került, hogy ki mivel foglalkozik, ő elmondta, hogy matematikus. Erre a bölcsészlány szó nélkül felállt és elment.
Egyszerűen nem tudom, miért feltételezik az emberek, hogy én csak a matek-fizika-informatika dolgokhoz értek, mikor nem adok erre alapot. Sőt, rengeteg minden érdekel, filmek, sorozatok, történelem, pszichológia. A hobbijaim sem kötődnek a matekhoz, sőt, igazából teljesen átlagos hobbijaim vannak. Még csak nem is játszok számítógépes játékokkal vagy ilyesmi.
Az a gond, hogy akárhányszor megpróbálok megszólalni egyéb témában, mint pl. aktuálpolitika, az olyan érzékeny témákról már ne is beszéljünk, mint az érzelmek, párkapcsolati problémák, akkor azok, akik nem a természettudományos-műszaki vonalon mozognak, egyszerűen nem vesznek komolyan. De néha még reál beállítottságú emberektől is megkapom ezt, ami különösen rosszul esik.
Döbbenten rám néznek ilyen "jé, ez ilyet is tud?" tekintettel, majd folytatják ott a beszélgetést, ahol abbahagyták, mintha meg sem szólaltam volna.
Szoktam tanítani matekot magántanárként, és egyszer, miután végeztem a kislánnyal, elbeszélgettem a szüleivel és felmerült valami hétköznapi téma (sajnos pontosan már nem emlékszem, hogy micsoda). A lényeg, hogy az apuka elszólta magát, hogy "Hogy is érthetnél te ehhez, hisz matematikus vagy!?". Ez úgy megragadt bennem, hogy vajon tényleg ezt gondolják az emberek?
#7: “ Azt viszont én is tapasztaltam, hogy nagyon sokszor félreértik, miről is szól a matematikusszak. Kezdve az olyan egészen megmosolyogtató feltételezésektől, mint hogy akkor biztos jól és gyorsan számolok fejben tetszőlegesen nagy számokkal is, egészen addig mondjuk, hogy a munkahelyen a kollégák azt hiszik, én az Excel összes beépített függvényét oda-vissza ismerem (az egyetemen soha nem használtunk Excelt).”
Na igen, ez vicces szokott lenni. Eleinte bőszen kezdtem magyarázni, hogy mit is csinálunk mi matematika címszó alatt, de már feladtam egy ideje, és sokszor csak rájuk hagyom, hogy igen, ehhez mind értek, meg okostévét is tudok szerelni, mert okos vagyok. (Ez is egy szülőtől származó feltételezés :))
#2: Azért ez tiszteletre méltó, orvosként belevágni egy ilyen kalandba. A maguk módján külön-külön is nehéz hivatásnak számít mind a kettő. Időben sem lehet könnyű összeegyeztetni az életed.
Megkérdezhetem, hogy mi motivált téged abban, hogy elkezd a matematikát? Pályaváltás vagy hobbi?
válasza:#2-es vagyok.
Hobbinak indult. Mindig is "viszketett", hogy magasabb szintű matematikát tanuljak (világ életemben szerettem volna mechatronikai mérnök, programozó matematikus, vagy valami hasonló lenni, de lebeszéltek róla, mert hogy "kutatásban nagyon nehéz stabil állást találni" - ez igaz - másrészt az iparban "úgysem vennének ott komolyan egy nőt", "a mérnökök zöme nem kap igazán kreatív feladatokat", és "orrvérzésig kihasználnak mindenkit"). 18 évesen ezt mind elhittem, és így lettem orvos, abban a hitben, hogy ez a terület több természettudományt kombinál - ami így is van elvileg, de ez a hétköznapokban borzasztóan felületes szinten van jelen (pl. a szívműtőben mértünk sebesség-idő integrált, és kb. ennyi). Miután meglett a PhD, a szakvizsga meg az európai szakvizsga is, úgy gondoltam, már igazán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a saját örömömre, öncélúan nekiálljak matekot tanulni.
Külföldön dolgozom, és ameddig ez a borzalmas hálapénz-rendszer működik, nem is tudom elképzelni, hogy visszajöjjek a magyar egészségügybe. Itt kint viszont az a nagy csapda, hogy az ügyeletek nem számítanak munkaidőnek, vagyis a jelenlegi 70%-os részmunkaidős állásom nem sokat könnyít rajtam havi 6-8 db 24-órás intenzív osztályos ügyelet mellett (lehetnék akár 20%-os részmunkaidőben is, ez a kiskapu megengedi a munkáltatónak, hogy bárkiből bányalovat csináljon). Na ezen a ponton lett a hobbiból B-terv.
Tudom, hogy el vagyok késve 35 évesen. Nem én fogom bizonyítani a Riemann-hipotézist, és nem fogok tudni úgy építkezni, mint aki 18 évesen jól döntött a pályaválasztással. Viszont a nyavalygás még egyetlen problémát sem oldott meg, és nincs más lehetőségem, mint megpróbálni a legjobbat kihozni abból, ami van.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!