Szingliként vagy párkapcsolatban jobb élni?

A szomszéd fűje mindig zöldebb.

Amikor kapcsolatban vagy hiányzik a szingli élet, amikor szingli vagy hiányzik a párkapcsolat.

Ami biztos, hogy nem egyedül akarok megöregedni így mindenképpen a kapcsolat a jobb ha az egész életet tekintjük.

Személyiségfüggő.

Én azt mondom, szingliként jobb élni, mert nincs igényem a gyengédségre, egyedül szeretek aludni elterpeszkedve, a szabadidőmben egyedülléttel tudok feltöltődni, ha valaki folyton ott van, legyen az akármilyen közeli ember, egy idő után folytogató a jelenléte. Meg aztán nem egy átlag 8-16 munkahelyen dolgozok, hanem most pl. most ertem haza, hajnal ot van... Jo emberek voltak az exeim, haverok is maradtunk, de mar nem keresek tartos kapcsolatot, nekem a biztos szex nem er meg ennyit, inkabb arra torekszem, hogy mely szellemi kapcsolatot alakitsak ki azzal a 2-3 emberrel, akik tenyleg fontosak szamomra.

A szingliség eléggé kiszámítható, hogy úgy mondjam. Aki szépen kitapasztalja önmagát és megtalálja a helyét a világban, az nagyon fogja szeretni. Én legalábbis pozitív élménynek éltem meg anno, nagyon sok energiám és időm volt különféle dolgokra, nagyon jól tudtam teljesíteni sok szempontból, mert viszonylag szűk területre korlátozódott a hétköznapi figyelmem. Ha randizol néha és vannaj barátaid, magányosnak sem érzed magad, mondjuk nekem a szex mindig is a "jó, ha van, de nem halok meg nélküle" kategóriába tartozott, inkább a szociális igényeimet igyekeztem pótolni szinglin is. Az egyik legnagyobb érvem mellette, hogy nyíltan lehetsz önző és fordíthatsz időt magadra. Én szinglin nagyon tisztán tudtam étkezni például és nem okozott fejtörést, hogy mikor menjek sportolni, a munkámban is rengeteget haladtam, rengeteget tanultam. Nem volt probléma, hogy leültem péntek este és egész hétvégén némi alvással tüzdelve dolgoztam egy projekten, amiből hétfőre egész vad dolgok lettek. Most is megtehetném, mert a párom le tudja magát foglalni, de közben érzem, hogy szeretnék vele lenni, mikor ő is ráér végre úgy igazán kikapcsolódni. Ami rossz volt, hogy úgy éreztem, igazán nem tartozom sehova. Mindent egyedül kellett menedzselnem, mindennel egyedül kellett megküzdenem. Ha az ember a szüleivel él, ez nem annyira szembetűnő, de aki egyedül lakik, az tudja, miről beszélek. Tipikusan a ki tartja a polcot, ha csavarozok, kivel viszem le a pincébe a kanapét, ki lesz a társaságom a 3 órás autóúton, kinek fog feltűnni, ha történik velem valami. Mert az idős szüleimtől viszonylag messze lakok, a barátaim meg hiába voltak, alapvetően megvolt a maguk élete, gyakran párja, nyilván azon a néhány órán kívül nem igazán álltak rendelkezésre. Szóval néha nagyon hideg volt ez az otthon. És néha éreztem úgy, hogy félek egyedül elaludni... De ez csak az én lelkizős oldalam, más biztos nem így éli meg. Az ünnepek és nyaralások is hasonlóan szarok voltak egyedül. Elmentem a szüleimhez, hogy tompítsak dolgokon, de például kinek főzzek, mit csináljak, kinek meséljem el... Sok narratív naplót írtam akkoriban, hogy legalább a gondolataimat kiürítsem. Sok zenét hallgattam. Talán ezért is voltam produktívabb: nem igazán tudtam lazítani.

Párban lenni ellenben kiszámíthatatlan. Azt mondják, az ember a szülő-gyerek kapcsolatot éli újra, mikor párra talál. Érthető, hogy a nem megfelelő partner mennyire romba tud dönteni és mennyire be tudja árnyékolni az életed. Vannak emberek, akiknek különös érzéke van ahhoz, hogy úgy manipuláljanak, hogy a végén magad is megkérdőjelezd. Nem meglepő, ha azt mondom ugye, hogy akivel együtt élsz és az életed legalább harmadát teszi ki a vele töltött idő (alvással együtt), az nagyon nagy mértékben hatással lehet a mindenkori jólétedre? Szóval, hogy milyen a szingli élethez képest párkapcsolatban lenni, az teljes mértékben a párodtól függ. Ha stabilan tudsz kötődni, akkor a kapcsolat is szép, kiegyensúlyozott, kevés negatív hatást érzékelsz. Ha a kapcsolatod bizonytalan és érzelmileg korlátozottan elérhető a számodra a másik, akkor gyakorlatilag úgy érzed magad, mintha úgy lennél szingli, hogy közben hűségesnek is kell lenned. Ami, lássuk be, nem jobb, sőt, sokszor rosszabb, mint szinglinek lenni. Hogy nyitott kapcsolatban milyen lenni, azt nem tudom, szerintem számomra kiveszne a lényege egy párkapcsolatnak abban a felállásban, a monogám céllal létrejövő párkapcsolatokról tudok csak tapasztalatból beszélni. Legjobb tudomásom szerint engem nem csaltak meg soha és ha jó az emlékezetem, én sem másokat, de a megcsalás például egy olyan tényező, ami elég gyakori a legtöbb kapcsolatban... És az általa gerjesztett bizonytalanság és kételyek pont egy hatalmas ellenérv (számomra) a kapcsolat ellen. Adott egy ember, akivel terveznél, ha már az életed része (mint említettem). Nyilván nem tudsz vele tervezni, ha a saját feje után megy, ha pedig még ezt titkolja is előled, abból te hatalmas veszteségekkel kerülsz ki és még magányosabbnak érezheted magad, mint amilyennek szingliként valaha képes lennél. De így van ez a fizikai erőszakkal, zsarolással vagy ha a másik fél "kevés" azt nyújtani, amire szükséged lenne (például mert mentális problémákkal küzd, karrierista vagy csak szimplán egészen más életvitelt él, amibe te és a veled való kapcsolat nem igazán passzol bele). Természetesen a közös élet akkor is tud ramaty lenni, ha nincsenek ilyen nagy gondok. Hiszen két ember él együtt és hiába szeretnék sokszor ugyanazt csinálni, valamennyi kompromisszumot muszáj kötni. Ha ott van valaki melletted, magadtól is érzel egyfajta késztetést, hogy foglalkozz vele, tölts időt vele. Ettől nyilván kevesebb fog maradni másra még akkor is, ha egy magamfajta célorientált bolond vagy, aki csakazértis összeegyeztette a hobbijait, a munkáját és a párkapcsolatát. De látszik a spotify statisztikáimon, hogy feleannyi zenét hallgatok (és sajnos a github statisztikáimon is, hogy nincsenek a korábban említett egész hétvégés flow-ok, így valamilyen szempontból kiszakított egy részt magának a párom, én pedig örömmel hagytam. Nyilván, mert úgy éreztem, erre nagyobb szükségem van ilyen szinten. Ha fel kellett volna adnom érte teljesen dolgokat, akkor már más lenne a helyzet. Az együttélés másik kegyetlen oldala számomra az volt, hogy egy egykeként töltött huszonpár év után ott volt egy ember, akivel osztoznom kellett. Meg az idegesítő szokásai is, amitől megváltozott az életterem. Ezek apró dolgok persze, amiket én fújok fel, de engem igenis zavar, hogy nem tudok nyugodtan aludni annyira, mert néha egy térd van a vesémben és bármennyi joghurtot veszek, a fele nem az enyém lesz. Ha szerencsém van, akkor a saját tégelyem tartalmát csak a saját kanalam éri, ha nincs, akkor nem (ez akkor baromi idegesítő, mikor a sporthoz kiméred a kaját és akkor történik ilyesmi).

Szóval, ha hozzám hasonló magányos farkas vagy, néha traumatizálni fog a kapcsolat, akkor is, ha egyébként sokkal jobb érzés, mint szinglinek lenni, mert én úgy gondolom, hogy a közepes szingli problémáid lyukát betömi és generál helyette kisebb páros problémákat. Talán ez a legjobb kifejezés arra, hogy milyen érzés egy jó kapcsolat a szingliséghez képest. Hogy a rossz kapcsolat milyen, azt nem akarom tudni, szerencsére mikor elérte azt a szintet számomra párban lenni, ami alacsonyabban volt élvezet szempontjából, mint a szingli lét, rendszerint kiléptem. De sok ember nem így tesz és egy élő pokolban tölti a napjait. Ez időpazarlás. Ennél még az is egyszerűbb, ha végre megismered magad és megtanulod értékelni az egyedüllétet (szándékosan nem magányt írtam).

Hogy ki melyik relációs jelet teszi ki, az egyéni preferencia. Ha szereted a változatosságot (amivel egy határ fölött egy állandó partnernek fizikai képtelenség felvenni a harcot), akkor valószínűleg sosem éri meg majd neked. Ha szeretsz olyan dolgokat csinálni, amihez fel kell forgatnod rendszeresen az életed, valószínűleg akkor is inkább börtön lesz a kapcsolat (például ha sokat utazol a munkád miatt vagy a hobbid eléggé időigényes és nem otthonülős). Biztosan vannak még hasonló példák, hirtelen ezek jutottak eszembe.

Totális mértékben ember függő.

Vannak olyan típusú emberek nagy része ezeknek introvertált néven fut. Akik semmiféleképpen nem élnének kapcsolatban mert nekik ez nem kell. Vagy fogalmazhatunk úgy is hogy ennek a megléte számukra nagyon idegesítő és számukra felesleges.

Ezeknek az emberek nem is törekednek párkapcsolatra. Nagyon szabadság szeretők.

A másik véglet meg az aki minden áron kapcsolatot akar és ez a léte alapja. Ezeknek az embereknek az a hobbijuk hogy párkapcsolatban vannak.

Na most hogy melyik jobb az teljes mértékben szubjektív.

Egyébként meg nem az én dolgom megítélni más magánéletét. A minden áron párkapcsolati propagandát a más nyakára rá nyomoktól viszont undorodom.

Képtelenek felfogni értelmileg hogy amit ők tesznek az semmivel nem jobb egy totális diktatúránál.

Saját életemből mondanék egy 17 éves korómban megtörtént esetet.

Az akkori új iskolámban kerestem egy tantermet. Bementem egy random terembe megkérdezni hogy hol van amit keresek.

Erre egy csaj akinek a nevét akkor sem tudtam, meg azóta se, és 2008-tol már nem is jártam oda.

Furcsán elkezdett arról érdeklődni hogy nekem van e barátnőm.

Mire mondtam hogy nincs.

Kérdezte nem szeretnél egyet ? Mondtam nem. Ezt azóta sem bánom

és ha megismétlődne 1000 X akkor is nemet mondanék.

De ez én vagyok és mint mondtam ez teljesen szubjektív.