Van, aki azért szakított meg barátságot valakivel, mert szinte sosem ért rá találkozni, ha meg igen, akkor is ritkán, és legfeljebb hétköznap, és csak este néhány órára?

Meg nem szakítom drámaian, de ha ennyire nem ér rá, akkor nem futok utána, keressen ő, ha valamit akar tőlem. Pláne, hogy ezekről azért általában kiderül, hogy akire akar, arra ráér. Én meg nem szeretem magam folyamatosan megalázó helyzetbe hozni miatta.

Most két ilyen is van az életemben sajnos, az egyik mintha észrevette volna magát, és ő vette a kezébe a találkozás témáját. Megfelelő időpontot még mindig nem sikerült találnunk, de legalább ő hozza fel folyamatosan, nem én.

A másik jobban fáj, mert régen tényleg a legjobb barátnőm volt. Amikor egyre kevésbé ért rá a "sok munka" miatt, nagyon sokáig bevettem, mert tényleg olyan a munkája (orvos, sok ügyelet stb.) Aztán kiderült, hogy lett egy új barátnője, akire érdekes módon ilyenkor is hetente többször ráért. Vele legszívesebben már egyáltalán nem találkoznék, mert hosszú ideje már csak egy kínlódás az egész, de az új barátnő néha erőlteti a hármasban találkozást.

Egyébként nekem is családom van, se időm se igényem nincs arra, hogy sülve-főve együtt legyek valakivel, de amikor hónapokig "nem ér rá" valaki, azt nehezen tolerálom.

Megszakítani nem, de egy ponton én sem törtem magam túlzottan, hogy találkozzunk, vagy beszélgessünk. Finoman szólva.

Ez most pont aktuális, dióhéjban; gimiben elválaszthatatlanok voltunk. Ő hamarabb ment egyetemre, egy darabig így is rendben ment minden, úgy is, hogy közben én is egyetemet kezdtem. Aztán elég hamar eljutottunk arra a pontra, hogy nem volt ideje személyesen találkozni, csakis neten írogattunk. Csakhogy, azok is ritkultak a végére, mert min. 2 havonta írt csak vissza. De közben tele volt mind2 közösségi felülete kirándulós, másokkal találkozós képekkel, szóval én voltam az, akire nem volt ideje, másokra igen.

Már egy ideje csak évi 1 találka jön össze. Akkor hiába szuper a hangulat, és olyan, mint a régi időkben, volt, hogy rászervezett arra a napra valamit, és az lett a vége, hogy 2-3 óra alatt daráltuk le egy ebéd fölött, amit mesélni szerettünk volna, de a végén már ugye nézni kellett az időt.. Tavaly pedig 4x (!) mondta le az általa kezdeményezett találkozónkat, és kivétel nélkül mindig vagy előző este, vagy közvetlenül előtte pár órával. Ebből egy volt üzemorvosi időpont, de a többinél annyit írt, hogy "még sincs időm, bocs!".

Rosszul is esett/esik, és már nem is volt/nincs is kedvem ehhez az egészhez. És ezt szerintem ő maga is megérezte, mert pár hónapja, próbálkozni kezdett, de már nem tudom.

Remélem nem baj, hogy én most a másik oldalról írok. :D

Az a baj, hogy a barátság csak addig működik sok esetben, amíg a másik megfelel az elvárásaidnak. Meghallgat, mindig ráér elmenni veled ide-oda és minden téren rendelkezésedre áll.

Csak ugye a másik sem robot. Nekem újabban baromi sok és stresszes a munkám, a magánéletemmel sincs minden rendben és a munkahelyemen sem. Ezért miután ledolgozom a 8 órát, arra van erőm lelkileg, hogy hazaérjek és kiüljek a kertbe egy kávéval. Éppen ezért nincs kedvem emberek közé menni vagy kimozdulni, most egy ilyen időszakot élek. És igen, nekem is van egy barátom aki folyamat csesztet, hogy menjünk hétvégén strandolni.

Nem érti meg, hogy nekem jelenleg nem kikapcsolódás emberek közé/tömegbe menni és rohadtul vágyom egy kis magányra, nyugira, amikor nem mások nyomorát/hülyeségét kell hallgatnom.

Felajánlottam neki, hogy fussunk össze péntek délután pár órára, mire elkezdett hisztizni mint egy önző kisgyerek, hogy nem szakítok rá időt. Amit nem értek, mert ha nem akarnék rá időt szakítani, akkor nem érnék rá.

Elmondtam neki is szó szerint, hogy kicsit szeretnék egyedül lenni, de annyira önző f.sz, hogy képtelen elfogadni és tiszteletben tartani.

Én ilyen esetben közlöm a másikkal, hogy ha úgy gondolja, akkor jelentkezzen. És ennyi.

Szóval én úgy gondolom, hogy mindannyian elfoglaltak vagyunk, mindannyiunknak megvannak a gondjai és nem akkora tragédia, ha valakinek x ideig nincs kedve találkozni vagy csak pár órára hétköznap. Ha meg ez ekkora gond, akkor valóban meg kell szakítani a barátságot, mert mindketten jobbat érdemeltek.

Mindenkinek más a természete, van aki egy nehéz nap után szeretne a családjával lenni vagy kicsit egyedül, túl sok a nyüzsgés körülötte napközben és amikor van egy szabadnapja vagy egy nyugis estéje, akkor pont nincs kedve valakivel találkozni.

Illetve nagyban függ attól is, hogy milyen a fél aki elhívja a másikat. Van akikkel nagyon jól érezzük magunkat, színt hoz az életünkbe és van aki mellett nem érezzük kényelmesen magunkat.

Én mindkét oldalon álltam már.

Volt ismerősöm aki eljárkált velem majd elkezdte lemondogatni a közös programokat, a nyelv miatt, hiszen az anyanyelvén én nem mindig tudtam rendesen kifejezni magam, nem voltak gördülékeny párbeszédeink, gyakran ismétlődő elemekkel lett tele.

Volt olyan ismerősöm, akivel én semmilyen programot nem tudtam megszervezni. Jól elbeszélgettünk mindig a suliban vagy Facebookon, ha mondtam, hogy kimehetnénk a Margitszigetre akkor mondta hogy jó ötlet, de amikor dátumokat írtam, akkor már voltak kifogásai, hogy az se jó neki, akkor sem ér rá, stb.

Nekem ez nem okozott gondot. Nyilván kevesebbet is keresem őket, de nem haragból, csak értem, hogy ők nem akarnak úgy barátkozni, ahogy én, nem akarom, hogy idővel úgy érezzék, hogy az aurájukba mászok.

De, ahogy írtam, voltam a másik oldalon is.

Az fontos, hogy ki hív. Lehetett akármilyen fárasztó egy nap, ha olyan hívott akit egyenesen imádtam, akkor csapot-papot otthagyva rohantam.

Ha valakit kedveltem, de mégis voltak olyan tulajdonságai, ami miatt nem éreztem jól magam, akkor csak akkor mentem el, ha nem voltam kimerülve.

Volt olyan ismerősöm, akinek gyakran én írtam a leckéjét és jópofizott velem, de néha nagyon nehéz természete volt. Vagy olyan, aki az egész világra haragudott és akaratlanul kiszipolyozta az ember energiáját. Egy fárasztó nap vagy hét után valahogy úgy éreztem, hogy nincs hozzájuk kapacitásom

Ahol én mondtam le a találkákat ott azt vettem észre, hogy idővel ki is kerültek az életemből. Jöttek a számonkérések, a Facebook törlések.

Ami viszont zavar a kapcsolatokban az amikor valaki eléri, hogy rossz embernek érezzem magam vagy amikor nem egységes a kommunikáció.

Volt ilyen ismerősöm. Nagyon fontos volt nekem ezért nem szakítottam meg vele a kapcsolatot annak idején, meg azért sem, mert nem voltam biztos magamban, gyenge az önbecsölésem, így mindig elhittem, hogy velem van a baj.

Folyamatosan a saját jellemem fejlesztésén dolgoztam, mert ő mindenbe belekötött, minden tettemben azt látta, hogy ezt rossz szándékkal cselekedtem meg.

Persze ő változni nem akart, mert ebben az egész kapcsolatban ő volt a jó ember.

Folyton panaszkodott a többi ismerősére, hogy ki miért szemét vele és hogy bántja, de simán nem vett részt száomra fontos dolgokon ugyanezek a személyek miatt, hogy velük lehessen és, ha elmondtam, hogy nem esik jól, csak annyi jött le neki, hogy nem tartom tiszteletben és túl nagy jelentőséget tulajdonítok a dolgaimnak.

A születésnapom közeledtével mindig azt szajkózta, hogy túl nagy feneket kerítek neki, a koromat sosem tudta, mindig eltévesztette, de persze ő mindig megjegyzete, hogy az azévi születésnapján ki köszöntötte fel.

Ha telefonáltunk, sokszor észrevettem, hogy elmondta, amit szeretett volna, aztán, amikor én jöttem, akkor hirtelen elkezdett pakolni, takarítani, Facebookozni, vagy csak sietnie kellett, aztán le is rázott.

Vagy megbeszéltük, hogy videócsevegünk, be is ültem a gép elé, majd írta, hogy várjak, mert épp bejött az XY (akit amúgy folyton szidott nekem) és beszélne vele, aztán 1 óráig vártam, hogy befejezzék, aztán pár tőmondatban elmondta, hogy na most már menni akar aludni és pá-