Mit gondolnátok, ha a barátnőtök kerítőnőt játszana?

23 éves vagyok és még nem volt komoly kapcsolatom. Eddig is érdeklődött afelől, hogy mi az ideálom férfiak terén, volt, hogy miatta írt rám ismerőse is (beleegyeztem, de csak azért, mert tudtam, hogy békén hagy, ha adok esélyt a srácnak, de ezekből eddig egyszer sem sikerült, szerencsére nem is volt sokszor). Nem érzem úgy, hogy érdekelne egy kapcsolat, vagy hogy találhatnék bárkit, aki érdekelne engem, tetszene külsőleg és belsőleg is, és ez viszonozva is lenne, plusz nagynénémnél lakunk, aki nem tűr meg semmilyen idegent. Máskor viszont nagyon vágyok már egy társra, családra, gyerekre, akit közösen nevelhetnénk. Az előző 2 kapcsolatomat én komolynak érzékelem, viszont sokak szerint mivel nem volt szexuális kapcsolat és nem tartott néhány hónapnál tovább, ezért nem mondható annak. Traumatizálva is érzem magam, úgy érzem, nem tudok már bízni az emberekben, ráadásul több generációra visszamenőleg ismétlődött a fiatalon szülő anya - pár hónapon/éven belül elhagyó agresszív apa.

A barátnőm már egy kicsit visszavett az akciókból, mikor elmagyaráztam neki, hogy miért érzem úgy, hogy úgysem találnék megfelelő párt, de szerinte én vagyok az, aki erre esélyt sem ad, jelenleg is kérdezte, hogy zavarna-e, ha valamelyik következő talink közben beugornánk egy sráchoz "valamit elintézni" (a véleményt kérő kérdések által levágtam, hogy vele is össze szeretne hozni, plusz a "véletlen találkozások" másokkal mostanában gyakori fegyvere lett, ami addig nem volt jellemző rá, amíg nem beszélgettünk erről). Nem szeretnék élesebben rászólni, mert tudom, hogy csak aggódik, és sajnálom is, hogy elmondtam neki, hogy nagyon szeretnék majd családot, azt is kiszedte belőlem, hogy 30 éves korom előtt szeretnék szülni, és megvan róla győződve, hogy akkor már el kellene kezdeni párt keresni.

Ha jártatok már hasonló cipőben, ti mit csináltatok? Ha pedig lelkileg éreztétek ezt, ti mivel küzdöttétek le?