Volt olyan haverod, barátod, barátnőd akitől örültél, hogy megszabadultál?

Nekem sem szokásom megszakítani másokkal a kapcsolatot, azonban volt egy kivétel, még pár évvel ezelőtt.

Gimiben legjobb barátnők voltunk, de a végére nagyon megváltozott. Vagy kimutatta a foga fehérjét, azt már sosem tudom meg.

A lényeg, hogy az utolsó évben minden egyes beszélgetésünk abból állt, hogy nekem panaszkodott. Ha mégis másra terelődött volna a szó, vagy épp rám, elintézte, hogy visszatérjünk a zsörtölődésére. Felnagyítva adta elő a gondjait, hogy "milyen sok az angolházi", "mennyire nincs semmire ideje" (pedig közel lakott a sulihoz, és mégis állandóan kocsival cipelték, otthon meg a telefonját nyomkodta), szinte az összes osztálytársunkat kibeszélte, elég ronda stílusban, majd utána nem sokkal később ment velük vihorászni. Többször leültem vele erről beszélni, sulin kívül is, de azok vége vagy az lett, hogy "én mindig csak bántom őt", vagy eljátszotta, hogy nem hall.

Aztán megelégeltem az egészet, és megmondtam neki, hogy ez így már nem megy, nem bírom mentálisan, nem akarom ezt így folytatni. Veszekedés lett belőle, aztán nem is beszéltünk egy fél évig talán. Ő nyitott először utána, valamelyest megbeszéltük, hogy ne legyen ott a tüske, de egyikünk sem törte igazán magát, hogy olyan legyen, mint rég.

Jobb is így, olyan szinten megkönnyebbültem, hogy nem kellett azt az állandó panaszáradatot hallani, hogy le nem tudom írni. Pedig előtte sok szép emlékünk volt, de az utolsó év úgy hazavágta az egészet, hogy más megoldást nem láttam. De szerintem jól tettem. Most is ezt tenném.