Általában azokat szeretjük, akik megérdemlik?

Egy évre felvettem anno a filozófiát, meg az erkölcstant fakultációra és nagyon összezavarodtam, mert a költők, meg a művészek mindig azzal jöttek, hogy bizony bizony nem azt szeretjük, aki megérdemli, mert az ember gyarló, nem tudja patikamérlegre tenni a szeretét, hiába csűröm csavarom, vannak, akik így látják, akik úgy, akiknek előbb volt a tyúk, aztán a tojás, és akiknek előbb a tojás, aztán a tyúk, nem tudom elérni, hogy ugyanolyan szmélelettel nézzen és forduljon mindenki ugyanahoz az emberhez, nem tudom elérni, hogy mindenki ugyanazt az egyet szeresse, ugyanazt az egyet utálja és így tovább, nem tudok egysíégsíteni és, bár a világ erényességre nevel, nem tehetem tönkre senki életét direkt csak azért, mert úgy érzem így igazságos, A dolgonak van saját folyása, saját eredése, az emberek és a természet is különféleképpen hatnak egymásra, egy bizonyos helyzetben elsorvad a virág, és mert olyanok a körülmények, a másikban virul, színesedik, meg kell érteni, el kell engedni azt az embert, aki máshol féányesebb, szebb, több napsütés éri, iszonyú önző dolgo magunk mellett tartani valakit, ha látjuk, hogy szenved, nincsenek barátai, nem talál kapaszkodót, mert elszívjuk az összes energiáját, az ember tehát nem azt szereti, aki megérdemli, a virág nem azt a földet szereti, amelyik megérdemli, hanem amelyikben jól érzi magát