Ti kiposztolnátok hogy rákosok vagytok?

Nem. De mindenki azt csinál amit akar.

Nem látnám értelmét. Onnantól a felém levő kedvesség nem lenne hiteles, nem tudnék őszintén örülni semminek, mert nem lennék benne biztos, hogy őszinte, és nem megjátszott, hogy jobban érezzem magam általa (mintegy segítségből persze). Ez nem jó nekik sem, nekem sem.

Most egészségesen, várható 70-90 év élettartammal azt mondom, hogy nem posztolnám ki, mert minek. De ha holnap az orvos a képembe vágná, hogy esélyes a halál a közeljövőben... nem tudom elképzelni sem, hogy mit éreznék, hogyan reagálnék. Talán még nála is nyilvánosabban kiteregetném a betegségem, nem tudom.

Nyomatnám a szelfiket a kemoterápiáról instára #rák #yolo

Én nem reklámoztam amikor 19 évesen mellrákot diagnosztizáltak nálam. Nálam teljesen véletlenül, időben vették észre, még alig 4 mm volt az egész. Kemoterápiát nem kaptam, csak sugárkezelésre kellett járnom műtét után. Hosszú dolog volt, de nagy mázlim volt hogy ahhoz képest hamar megtudtak műteni, és jól is sikerült. Én ezt a szüleimnek mondtam el egyedül, és a barátnőim közül is csak ketten tudták, de megkértem őket hogy ne reklámozzák, mert nem akartam hogy sajnáljanak. Az iskola ahova jártam ott halasztottam egy évet mert a sok távollét miatt amúgy ismételnem kellett volna hiába volt igazolva, szakmai gyakorlati munkahelyemen is jeleztem és még a műtét után sem nagyon engedték hogy dolgozzak. Osztálytársaimmal nem voltam olyan viszonyba, ők mai napig nem tudják mi volt velem pontosan. Én nem akartam hogy mindenki sajnáljon, meg előre eltemessenek. A páromat akkor még nem ismertem, de amikor megismerkedtünk, pont akkor jártam kezelésekre, ő tudta hogy mi van velem, mert ő anyukája is ugyan így járt mint én, és ő autóval vitte fel mindig.

Körülbelül azóta nem használom azt a nyamvadt Facefos oldalt, amióta egyszer udvaroltam egy fiatal hölgynek és megkérdezték tőlem eleinte teljesen normálisnak tűnő emberek, hogy mégis honnan vettem a bátorságot fogyatékkal élőként bárkinek is udvarolni vagy bármi! Mit képzelek, tovább akarom örökíteni a degenerációmat, meg akarom keseríteni annak a nőnek az életét - aki találhatna magának teljesen egészséges, hozzáillő férfit is? Ettől akkora sokkot kaptam, hogy azonnal töröltem a profilomat véglegesen s ez volt már kb. négy-öt évvel ezelőtt. Na, azóta két évvel ezelőtt utólért a sötét erő és kaptam egy majdnem halálos betegséget, amiből talán a csodának és az orvostudománynak köszönhetően kb. egy év alatt teljesen kígyógyultam. Közben elég sokszor rosszul éreztem magam lelkileg, fizikailag nem annyira mert a gyógyszerek működtek, tüneteim sem voltak igazán, csak a tudat, hogy ott van bennem a betegség és ha nem követném az orvos utasításait, akkor egyszerűen végem lenne. Szóval jó lett volna valakivel beszélni róla, de végül is nem mondtam el senkinek sem. Egy ilyen incidens után úgy döntöttem inkább elkerülöm az embereket, s teljesen egyedül próbálok meg boldogulni akárhogyan is. Szóval ha megint valami bajom lenne, akkor sem mondanám el senkinek sem; nem is lenne kinek, azon kívül bőven elég az, ha az orvosokkal beszélek róla, másnak meg nem igazán van köze az egészségi állapotomhoz.

Egyedül akkor írnám ki ha adomány gyűjtenék vele a kezeléseimre. Egyébként személyesen elmondanám a családomnak, páromnak, legjobb barátomnak, annál nekem nem kéne több lelki támasz, főleg nem (fél)idegenektől.

Én kiírnám, de nekem kb 20 ismerősöm van. Akikkel nem beszélek fél évig, azokat törlöm.

nekem általában a haverjaim szokták kiirni az fb-mre h rákos vagyok, szal ha mégis az lennék tuti kirakknám, csak a hecc kedvéért