Mi fér bele egy férfi-női barátságba? Szerintem ez már rég nem volt az, szerinte viszont igen. És most én vagyok a szemétláda?

Adott egy lány és egy fiú. Én és Ő. Barátnője volt, így bár az elején vonzódtam hozzá, de hamar átformáltam az érzéseimet. Barátok lettünk. Mindent meg tudtunk beszélni. Éjjel-nappal csevegtünk, sokszor szórakoztattuk egymást. Gyakran beugrott a munkahelyemre, feltűnt, hogy zavarban van a jelenlétemben. Sokszor csak öleltük egymást hosszan és csendesen. De nem gondoltam többre. Azt hittem dúl köztük a szerelem, hiszen gyakran beszélt az összeköltözésükről. Miközben ezeket mondta, már arról beszélt, mennyire nem jó vele, és mennyivel jobb lenne velem. Csak hát ott van a lány. Összezavart. Itt kellett volna pontot tennem a végére. Megpróbáltam segíteni nekik, találkoztam a lánnyal. Végzetes hiba volt. Életemben nem szégyelltem magam annyira, mint akkor. Előző hétvégén a párja nálam volt. Szerencsére nem feküdtünk le egymással, még időben észhez tértem, amikor azt mondta, számára a csók csak a kapcsolatba fér bele. Sajnos tovább mentünk a kelleténél, és rám akkor kezdett telepedni a rózsaszín felhő. Utáltam magam, ő pedig úgy tűnt, nem szenved lelkiismeretfurdalástól. A párjának nem vallotta be, így én sem éreztem jogosnak, hogy beszéljek vele erről. A fiú ezután is ugyanúgy keresett. Én pedig ott álltam, és vártam a csodát. Bolond voltam. Próbáltam megbeszélni a történteket, de nem sikerült. Pár héttel később áthívott magához, úgy volt, hogy baráti (többen leszünk) filmezést csapunk. Kiderült, hogy egész nap hazudott, és nem hívott senkit rajtam kívül. Azt hittem döntött, de ellökött magától, időt kért, én pedig mérgemben eljöttem tőle. Pár nappal később megint beugrott hozzám, és amikor visszautasítottam az ölelését is, megsértődött. Kérdeztem, mit jelentek számára, pótlék vagyok-e? Nem tudott érdemben felelni. A következő hetekben nem lehetett vele érdemben beszélni, sőt, szinte már alig beszéltünk. Én nem kerestem, ő is alig. Ha beszéltünk, és akartam kettőnkről beszélni, hallgatott. Tudtam, hogy itt lesz a vége. Már le akartam zárni, és inkább megszakítani minden kapcsolatot. Eljött a születésnapom, nem vártam tőle semmit, maximum egy facebook üzenetet. De ő úgy gondolta, hoz egy csokor virágot, a barátjával közösen. Nem értettem, kényelmetlen volt a helyzet, és ott hagytam. Amikor megköszöntem a gyönyörű virágokat annyit mondott, nem szebbek, mint te. És én még akkor is cukormázba voltam borulva. Egy héttel később ő volt az, aki lezárt minket. Megszakított velem minden kapcsolatot, mert bevallott a barátnőjének mindent, és azt mondta: „látom te már nem tudsz rám barátként tekinteni”. Hát nektek ez úgy tűnik, mint egy barátság? Tényleg ennyire félreértettem?

/a lánytól később bocsánatot kértem, és nem firtattam a párja bűnösségét, ettől jobban már nem akartam bekavarni/