Miért nem tudom az egészet figyelmen kívül hagyni?

Nem is tudom már, mikor kezdődött...

Nagyon érzékeny ember vagyok, mindig foglalkoztat, mit gondolnak rólam és próbálom leküzdeni.

Az osztályban van 2-3 barátnőm, akikkel egy ideig nagyon jóban voltam, aztán történt velem egy nagy lelki trauma, ami miatt elég lehangolt voltam. Ők egy napig viselték ezt el, aztán hirtelen nem szóltak hozzám és nem tudtam, mit csináljak.

Igyekeztem helyrehozni, megbeszéltem velük, nem másnak beszéltem ki,szerintem ez így korrekt, őszinte embernek tartom magam, én is hibáztam a bezárkózással. Ezek után fennállt a béke. Látszólag. Aztán összevesztem másokkal, akik a közös barátaink voltak.

Az osztálytársaim szidják nekem őket rendesen, tudják, hogy fáj a dolog, hiszen nagyon közel álltak hozzám.

Aztán egyik pillanatról a másikra hol flegmáznak velem, hol ölelgetnek.

Azt is tudom, hogy szinte minden apróságot kibeszélnek mögöttem.

Mostanra már nagyon meguntam és elkezdtem leszarni és tükröt mutatni nekik. Nem beszélek nagyon velük, nem vagyok a s*ggükben és nem gratulálok nekik a sikereikhez, mivel ők ezeket elvárják, csak nem mondják.

Most meg azért viselkednek úgy ahogy, mert elkezdtem szépen a sarkamra állni és az persze nem tetszik már...

A kibeszélés már nem érdekel,

De az, hogy bármit csinálok, próbálok megfelelni, mégis megtalálják a hibát, rettenetesen felcsesz.

Az zavar, hogy mivel elkezdtem hagyni őket, flegmák, sugározzák a felsőbbrendűséget...

Idegesít, hogy nem érzik, hogy ők tettek olyanná, amilyen lettem és úgy vannak vele hogy felnőttek, érettek és igazuk van.

Én mindig bűntudattal küzdök, a semmiért és én vagyok az, aki szemtől szemben, tök egyedül odamegyek és megkérdezem mi baj van.

Ők azt mondják hogy semmi, aztán mennek pofázni, holott "ők úgyis megmondanák, ha baj lenne".

Tudom, hogy ez sem tetszik nekik, hogy őszintébb lettem.

Van más barátom, de még akkor sem engedem el magam és élem az életem, ha nincsenek a közelemben, mert mindig azt nézem, hogy ők mit szólnak ahhoz, amit csinálok.

Azt már legalább leküzdöttem, hogy "biztos kibeszélnek érte, inkább nem teszek ki képet, vagy nem is megyel el xy programra".

Hála istennek ezt sikerült elérni, hogy korlátozzam magam miattuk.

De egyszerűen nem tudok elmenni mellette, hogy nem veszik észre, mit csinálnak és hogy nekik mutatok tükröt néhány megnyilvánulásommal.

Pl. Ha elmegyek az utolsó óráról valami miatt, megy a pletyka hogy lógok.

Pedig ők is.

Megszerettem más műfajt , zenét, divatrocker vagyok

Mintha velük nem lenne ilyen.

Szó szerint mindent mondanak...

Most flegma lettem én is, nem érdeklődöm és nem megyek oda hozzájuk (eddig mindig azért beszéltünk, mert én odamentem vagy írtam), rögtön mennyire megváltoztam, k*csög g*ci lettem (szó szerint így hallottam vissza).

Itt is megkérdeztem mibajuk. De "semmi, ha lenne megmondanánk".

Nem tudom már mit csináljak.

A pszichológus is próbál rám hatni, de nehéz úgy csinálni, hogy még össze is beszélnek ellenem meg mindenért elővesznek a hátam mögött.

A legjobb barátnőm azt mondta, hogy ha már úgy is ez megy, adjam meg az okot az utálkozásra és sz*rjam le. Legalább akkor látják is hogy elegem van.

De mindig nekem van ezért is bűntudatom, csak már nem lihegek a nyakukba hanem magamban antiszockodok.

Nekem bőven elég az egyetlenb barátnőm, akivel koncertekre járok és aki mellett el tudom engedni magam, de mindig beleszól az életembe hogy bűntudatom van azért, hogy meguntam a szórakozást.

Már csak ülök a székemen, játszok meg zenét hallgatok. Látszólag egy érzéketlen bunkó lettem, belül meg esz a fene, hogy na most ezért vagyok célpont. Persze nem mondják a szemembe.

Tudom, hogy ezek nem barátok, de ők annak hiszik magukat és igazságosnak.

Ez zavar csak.

Hogy szerintük ok nélkül válok ilyenné és nem veszik észre magukat.

Nem tehetek róla, de tényleg keményen próbálkozok, hogy ne érdekeljen. Most csak mutatom még. De úgy érzem, ez a helyes, ki kell lépni egy olyan "barátságból", ahol tönkretesznek.

Ti mit tanácsoltok, hogyan tudnám érzelmileg is elengedni ezt, nem csak látszatból?