Nyilván bennem is van hiba (nem is kevés), de hol?

Sziasztok!

Világ életemben "magamnak való" ember voltam, nehezen nyíltam meg és nehezen barátkoztam. A barátaim jöttek-mentek és mindig irigyeltem azokat, akiknek gyerekkori barátaik vannak, mert jól választottak. Lehet én rossz emberismerő vagyok. A "legjobb barátnőm" 13 év után úgy gondolta, hogy rámászik egy buliban a páromra. Megszakítottam vele a kapcsolatot. A "legjobb barátom" (szintén tizenév) simán csak elfelejtett, amikor bekerült egy új baráti társaságba. Evekig nem keresett. A másikról kiderült, hogy féltékeny a kapcsolatomra es megpróbált bekavarni. Aztán volt aki csak úgy lekopott, hiába kerestem. Most is véget ért egy barátságom (szinte caalástag volt), mert az illető összejött egy nővel és annak ellenére, hogy heti szinten ő mondta hogy találkozzunk, mindig lemondta.

Én egy idő után nem foglalkozom az ilyen emberekkel, továbblépek. A férjem szerint makacs vagyok es megbocsátóbbnak kellene lennem. Én megbocsátok, nem haragszom senkire, csak nem érdekel utána az illető.

Csak valahol rosszul esik, amikor a lelkemet kiteszem valakiért és utána úgy érzem, hogy ha már nincs rám szükség (akár lelkileg akár anyagilag) el vagyok dobva. Ismerek embereket akik tizen-huszonéve barátok, családos emberek, mégis összejárnak bizonyos időközönként vagy legalább érdeklődnek a másik felől. Nekem is vannak hibáim persze, de akit szeretek annak bármikor bármit és ahhoz ragaszkodnék is...csak hozzám nem ragaszkodtak.

Épp ezért (azaz ezért sem) nem szeretek túlzottan barátkozni és ezért sem szeretek senkit közel engedni magamhoz. Minek? Hogy utána megint pofára essek?

A férjem képes mindenkinek mindent megbocsátani, de ő az az ember, akit emiatt egy darabig ki is lehet használni. Én nem ilyen vagyok és úgy érzem, hogy nem nagyon ért meg.

Lehet túl komolyan veszem ezt a barátosdit és csak simán el kellene fogadnom, hogy az emberek jönnek-mennek az életben és jó esetben csak a család és a házastárs az ami állandó...csak akkor mi értelme van bárkivel is jóban lenni?