Néha olyan feszült a lányom a kudarcai miatt (iskolai, barátság, szerelem), hogy falcolni kezdett. Valakinek van tapasztalata, hogy ezt hogyan kezeljük a családon belül? Hogy segíthetnénk neki?

Gondolom vagdossa magát. Én se hallottam még ezt a szót, de a mondatkörnyezetből értem.

"hogyan kezeljük a családon belül? Hogy segíthetnénk neki?"

Lehet hogy cinikus paraszt leszek, de akkor is úgy fogalmazom meg ahogy azt gondolom:

Talán le kéne állni a "mindent a családon belül" tartunk dologgal.

Ebből a mentalitásból, hogy "ami otthon történik az az otthonon belül marad" semmi jó nem származik. Tudod mit vésel ezzel baromi mélyen a lányod agyába?

Hogy titkolózni kell.

Mert ti is ezt csináljátok.

Nehogy kiderüljön akármi, a külvilág el kell hogy szeparálódjon az otthoni belső világtól. Ami érthető, van olyan hogy magánélet. De az esetek túlnyomú többségében inkább zárt, párhuzamos világként működik a család. Ezért titkolja baromi sok kamasz lány és srác is (!) ha vagdossa magát. Mert ezt tanulja meg a szüleitől, akkor is, ha szavakkal nem mondják ki neki.

Hogy el kell rejtőzni a problémáinkkal mindenki elől, hogy a világot nem szabad beavatni, hogy ami az én problémám az senki másra nem tartozik. A gyerek pontosan ugyanezt teszi, szépen elvonul a fürdőszobába, vagy a saját szobájába, vagy a kert végébe egy késsel, pengével, akármivel, és levezeti a stresszt ami ebből a titkolózásból és állandó szerepjátszásból fakad.

Ez a probléma túlnőtte magát rajtatok.

Gondolom megláttad véletlenül a lányos alkarján, combján, derekán, vagy akárhol a hegeket...

Na ez az egésznek a csúcsa. Ez körülbelül olyan mint a jéghegy. A csúcs amit látsz elhanyagolható a víz alatti brutális jégtömeghez képest.

A lányod már jó ideje magában érlelhet valamit, amiről csak tippjeim lehetnek.

Például nem hallgattátok meg kisebb korában, vagy minden apró-cseprő baromságért nagyon durván lehordtzátok, és ezért nem is meri elmondani mi lehet a baj.

Azért beszélek ilyen ingerülten, és fogalmazok erősen, mert ugyanezen mentem át, csak én srácként.

Folyamatos szorongás, öngyilkos gondolatok, aztán pszichiátria, utána pedig végérvényesen megszakítottam a családdal a kapcsolatot. Ez volt 4 éve. Azóta nem hallottak felőlem, és én se kerestem őket.

Mert semmi nem kötött oda, mert tudtam hogy egy folyamatos szerepjátékra van mindenki kényszerítve. Most 21 vagyok, egyetemen tanulok, és baromi sok munkával képes voltam azt a rengeteg szemetet kisöpörni, ami a folyamatos elfojtásra és önvádlásra vezetett még 16 évesen...

A lányod lehet hogy nem rendelkezik olyan mély ellenérzésekkel felétek, mint én a saját szüleim felé.

De baj az van, és nem a suliban, meg a barátai közt kell keresgélni. Ez otthonról jön.

Ehhez pedig szakemberre van szükség.

És ja, kínos, meg időigényes, meg akár drága is lehet. De lehet választani, vagy rászánjátok ezt az energiát és időt, amit korábban nem tettetek meg, vagy lesz egy érzelmi idegroncs lányotok, esetleg lelép tőletek 16 évesen mint én tettem, vagy akár temetésre is tervezhettek a következő 3-4 évben.

(Én szerencsére nem találkoztam, de közvetlenül ismerek olyat akinek öngyilkos lett a barátja, vagy épp rokona. A dolog létezik, rajtatok áll hogy komolyan veszitek e)

Nekem a szüleim használták a falcolás szót, amikor meglátták a karomon a vágásokat, nem öngyilkos akartam lenni, amikor hirtelen megtettem az első vágásokat. Olvass utána, ez egy addiktív(!) dolog, nálam nagyon erős frusztráció, szorongás, tehetetlenség váltotta ki, most nem részletezem, de rengeteget bántottak előtte az iskolában, otthon meg apám alázott folyamatosan, semmi nem volt jó neki.

Engem csak leordítottak, és veszekedtek velem miután kiderült.

Nyilván mert megijedtek, de akkor én ezt totális megsemmisülésként éltem át, hiszen ezek után nem volt kihez fordulnom.

Pszichológushoz is érdemes elvinni, de jól nézzetek utána fórumokon, kihez.

Egy kis olvasnivaló.

[link]