Hogyan lepjek tul, hogy kiskoromban erzelmileg (es neha) fizikailag is bantalmaztak?

A lenyeg az, hogy a testverem mar kiskoratol fogva egy labilis szemelyiseg es valamiert ezt leginkabb rajtam toltotte ki. Habar mar a legtobb ilyen esetre nem emlekszem pontosan (szerintem lehet hogy "eltemette" az ilyen emlekeket a tudatalattim onvedelem celjabol), mindig mondogatta nekem hogy milyen ertektelen vagyok, semmi vagyok, szegyelljem magam, rossz testver vagyok, hogy merek vele igy banni, stb. Volt hogy neha fizikailag is aggressziv lett, berem rugott, a torkomnal ragadott, stb. A szuleimmel is rossz volt, habar velunk nem lett fizikailag aggressziv. Amikor meg kicsi voltam akkor minden egyes ilyen alkalom utan szornyen ereztem magam, szegyelltem magam, buntudatom volt hogy hogy lehetek ilyen borzalmas testver hogy fajdalmat okozok a testveremnek. De jopar ev utan rajottem hogy ez egy nagy kalap szar volt es egyaltan nem kellett volna/kellenne igy ereznem. Viszont ugy erzem, ez a kemeny szegyenerzet ettol a megvilagusulastol is belem ivodott, legalabbis tudatalatt. Ha barmikor megdicsernek vagy valaki komoly erdeklodest mutat felem (pl. nagyon tetszek valakinek), akkor meg viszonozni sem merem mert tudatalatt szerintem nem hiszem hogy megerdemlem. Valoszinuleg felek is hogy ok is vegul ugyanugy bantanak majd mint a testverem. Es habar ezt a tulajdonsagom felismerem, ez meg plusz szegyenerzettel tolt el. Nagyon nehezen alakitok ki komoly emberi kapcsolatokat emiatt, es nehezen mutatok ki erzelmeket. De talan ami meg jobban faj az az hogy a szuleim nem rohantak a segitsegemre. Ha a testverem bantott, mindig ra terelodott a figyelem es nem ram. Magamban mindig kerdeztem, hogy “ezt tenyleg megerdemlem?” es elrohantam. De egyszer sem jottek utanam es mondtak, hogy “ez nem a te hibad, nem erdemled meg”. Ha utana utanam is jottek, mindig csak a testveremrol beszeltek, hogy miert ilyen, blabla, mintha szimpatiat akartak volna velem ereztetni. Nem hiszem hogy ez tudatos volt, de ugy erzem hogy ebbol a szempontbol mindig cserbenhagytak. Ez meg raad arra hogy tudatalatt ugy erzem nem erek eleget, mert ok sem mondtak soha hogy ennek nem igy kellene/kellett volna lennie.

Most mar idosebb vagyok es probalom kijavitani ezeket a hibakat, mert tudom hogy inkabb csak a fejemben leteznek, de erzelmileg ez nagyon nehez. En es ok valamilyen szinten eltavolodtunk egymastol, mert ugy ereztem hogy se a testveremre, se a szuleimre nem szamithatok. De gyakran elgondolkozom hogy milyen lennek ha ez nem lett volna resze a korai gyerekkoromnak, es mindig arra jutok hogy akkor kozel sem lenne ennyi belso problemam. Tudom hogy ez mar a mult, de lehet hogy sosem leszek kepes megbocsatani ezekert. (Maig nem kaptam bocsanatot) Mintha ez a sok szegyen es fajdalom mar a reszemme valtak volna es egy bizonyos ertelemben mindig is ott fognak maradni. Hogyan lepjek ezen tul?