Milyennek gondoljátok az életem?

El próbálom mesélni az életem röviden, kíváncsi vagyok ti, hogy látjátok:

Elsőszülött gyerek vagyok, miután megérkezett a húgom, úgy éreztem én már nem is vagyok annyira fontos (ez normális, irigység). Teljesen más személyiségek vagyunk, én inkább vadóc (elszöktem otthonról, barátkoztam, szerettem a barátaimmal) ő meg inkább csendes (mindig otthon ült, soha nem szökött el, sosem kérdőjelezte meg a szüleimet, hogy mit miért csinálnak). Lehet emiatt is a húgomat jobban szerették, nem mondták ki szó szerint, de sokmindenben meglátszott, pl őt elengedték kirándulásra, amire engem nem, megvehetett könyvet, amit én nem, nagyon rosszul esett. Apám nem szeret szerintem, elsőszülöttként fiút várt, sokszor szóvá tette ezt, sokszor megjegyzést tett a külsőmre, kiskoromtól kezdve, sokszor ordibált rám csak úgy mert részeg volt, olyankor ilyeneket mondott, hogy nem érek semmit, agyonver, nem vagyok jó semmire, ne viselkedjek hülyén, legyek normális, csúnya vagyok, mert kiáll a fogam (azért ez egy 10 éves gyerek lelkébe beleég). Rajtam vezette le minden sérelmét, munkanélküli és nárcisztikus(szerintem). Anyám komolyan vette nagyon a tanulást, csak úgy vívhattam ki a dícséretét és a szeretetét, ha jó jegyeket hoztam haza és csak akkor voltak dícsértek meg ha enyém lett a legjobb. (utólag ez aztán rengeteg önértékelési problémát vonzott maga után). Anyámban sem tudtam sosem megbízni, mindig gyomorideggel mentem oda kérni valamit. Ő eltűrte apám kirohanásait a legtöbbször nem is mondott neki semmit, ha engem szídott.Amúgy is nagyon szigorú volt apám is anyám is, mindenért összeszídtak, sosem mondták, hogy szeretnek. Általános suliban is csúfoltak, sokszor akartam öngyilkos lenni, de valamiért nem lettem az. Úgy hiányzott, hogy szeressen valaki, csak úgy magamért. Gimi elején történt egy balesetem, amit nem tudtam feldolgozni (már 7 éve történt) egy hónapig voltam vele kórházba. Miután hazajöttem még sokáig lábadoztam a suliba sem tudtam járni (aggódtam a jegyeim miatt is). Apám látta, hogy szomorú vagyok és azt mondta, hogy húzzam már ki magam és fejezzem be a sírást úgy nézek ki, mint egy baszott róka(jól megvigasztalt). Nagyon nehéz volt visszaállni a suliba felvenni a fonalat, nem is volt életkedvem tanulni és ezt senki nem vette észre körülöttem, nagyon sokat sírtam éjjel egyedül. A gimi egy nagy kín volt nekem, nagyon erős iskola volt, állandóan teljesíteni kellett és néhány tanár is piszkált. Sikerült jó eredményekkel zárnom a gimit, de akkor már teljesen ki voltam készülve lelkileg annyira elfáradtam és még mindig ott voltak a régi sérelmeim. A szüleim nem tudtak volna támogatni az egyetem alatt ezért ezt a döntést is magamba meghozva nem mentem érettségi után egyetemre. Erre apám megint cirkuszt rendezett és azt mondta, hogy szedjem össze magam mert ha nem akkor szedjem a holmimat és húzzak el innen. Annyira szükségem lett volna lelki támogatásra, hogy én is érek valamit, de sajnos sosem kaptam meg tőlük és nem értik, hogy én miért nem tudok boldog lenni, meg párt találni (írtózom a férfiaktól, egyben sem tudnák megbízni, apám láttán), pedig ők mindent megadtak. Szerencsére a húgommal nagyon jó a viszonyunk, de ő sem érti meg miken mentem keresztül, őt sosem szídták le és apám sem mondott neki semmi rosszat. Szóval gimi után kihagytam egy évet, dolgoztam és elmentem egyetemre, de ott sem sikerült beilleszkdeni, félek az emberektől, egy tanárnőm ezt észrevette és felajánlott nekem egy pszichológust, de oda is féltem elmenni. Annyira féltem az emberektől, hogy nem fogadnak be és, hogy rosszul teljesítek órán, hogy nem jártam be órákra és otthagytam. Akkor akartam a legjobban öngyilkos lenni, de a hugom miatt nem tettem, a szüleim ebből sem tudnak semmit. Sikerült valahogy munkát találnom és elkeztem egy új szakot, de nem érzem, hogy jobb lenne, annyira belefáradtam mindenbe. Szerintetek csak én vagyok ilyem búval bélelt? Mi a véleményetek, ha ezt végig olvastátok? Ez normális? Én vagyok túl érzékeny? Köszönöm, ha elolvastad és válaszolsz.