Normális, hogy így beszél velem?

Van egy ismerősöm, akinek le vagyok kötelezve. Annak idején rettenetesen nagyot és sokat segített úgy, hogy nem lett volna rá köteles. De azóta is, ha bármi kell, csak rá számíthatok.

Viszont cserébe úgy beszél velem, ahogy akar. Nem szóltam semmit, sosem szólok semmit, próbálom elviccelni, mert muszáj elviselnem, nem szólhatok semmit. Úgy is neveltek engem, hogy akinek sokat köszönhetek, attól sokat kell eltűrni, és a hálátlanság a legnagyobb bűn. Ezt próbálod is elkerülni mindenáron, ezért tűrök.

Ez eddig a "h ülye", "idióta", "buta tyúk", "meg is érdemled, ha sz @r" beszólásokra korlátozódott, illetve arra, hogyha feljött ilyenkor az agyvize, akkor letiltott. Ekkor türelmesen kivártam, míg felold, és szóba sem hoztam a tiltást, mintha meg sem történt volna.

De sajnos ő már ott tart, hogy egyszerű alapérzelmeket vagy sima, nem vele kapcsolatos véleményt se mondhatok neki, mert olyan, mintha aknamezőn járnék, sose tudhatom, hogy megint miből csinál nagy bajt.

Pár hete elmondtam neki, hogy kórházban vagyok, jólesett volna egy 'mi van veled' vagy egy 'gyógyulj meg', erre visszaírt egy részvétlen "értem"-et, amitől amúgy is a falra mászok, mert ez kb egyébként is azt jelenti, hogy 'lesz @rom, amit írsz, de nem szólhatsz semmit, hogy nem reagáltam'.

Később kiderült, hogy valami haverjánál volt, és a haver jobban lekötötte őt, mint az, amit írok. Ez engem nem érdekel, azt csinál, amit akar, de később sem érdeklődött felőlem, míg előtte igen, amíg csak arról volt szó, hogy bekerülhetek. De amikor valóban be is kerültem, akkor már nem érdekelte, és még meg is magyarázta, hogy a haver miatt. Okés, de hetekig? Azt se kérdezte meg, hogy kint vagyok-e már.

Erre annyit merészeltem írni, hogy ez nekem nagyon nem esett jól, ha már előtte hetekig tényleg szépen érdeklődött rólam, végigbeszéltük a félelmeimet, hogy mi lesz az egészségemmel, stb. Ennek fényében ez rosszulesett tőle. Erre megint felbőszült, hogy jön a tiltás, "ha nem tudok rendesen viselkedni, mert nem én sz @rtam a spanyolviaszt".

Na most erre mit mondjak. Legyek hálátlan és pfázzak én is? Azzal mit érek el? Csak még nagyobb haragot, más értelme nincs.

Így megint nem szóltam semmit.

Csakhogy jött a mai nap. Azt hittem, már elfelejtette ezt a kis incidenst, ahogy szokta, és a szokásos tiszta lap van. Ezért ártatlanul megkérdeztem őt egy nagyon távoli ismerősről, hogy ismeri-e, mert hallottam, hogy meghalt. Kiderült, hogy neki is távoli ismerőse, és már ő is hallotta a halálhírt. Ami furcsa volt, az az, hogy úgy tett, mint akinek minimum az anyja halt volna meg: "most gyászolok, hagyjál".

Ezt nem egy félórás beszélgetésnek kell elképzelni, hanem pontosan 2 db mondat volt (ismered? mert meghalt -igen, innen és innen, hallottam már), mégis jött a hagyjál. Mondom, oké, de nem erős egy kicsit azt mondani, hogy te gyászolsz egy olyan emberre, akit kétszer láttál életedben? Azt hittem, ennyit még mondhatok, ha már egyébként semmit, de nem, ezt sem, mert itt jött a feketeleves. Csak idézni tudom:

"Na ide figyelj te b nkó pökhendi k rva. Kinek képzeled te magad? A barátom volt. Meghalt ma. Meg vagyok rendülve, gyászolok. Te meg csak csámcsogsz más halálán? Hogy bsznád teherbe a k rva anyádat te féreg fele g ci fele hugy emberi szenny, azt. Le lettél tiltva. Örökre. Halj meg"

Nem 15 évesek vagyunk, hanem közel 40 évesek. Ő ffi, én nő.

A stílus alapján mondom, hogy kisebbségiek sem vagyunk (és ezzel senkit nem akarok megbántani).