Mit tennétek a helyemben? (hosszú lesz)
29 éves vagyok.
Nagyon nehezen (tele gátlásokkal) fogom mindazt leírni, amivel egyedül már annyira nehéz megküzdenem, hogy őszintén nem tudom, hogy mit csináljak...
Próbáltam már tanácsot kérni, elmondani és leírni is, rengeteg embernek és számtalanszor, de vagy én nem tudom kellőképpen kifejezni magamat, vagy annyira eltér az átlag emberekétől az, amin nekem keresztül kellett mennem, hogy nem tudják elhinni, amit - amúgy nagy nehezen, leküzdve a gátlásaimat és megbízva bennük - elmondok nekik.
A következő reakciókat szoktam kapni:
"másnak sokkal nagyobb problémái vannak, mégis sokra viszik"
"ez csak kifogás"
"ez szánalmas"
"nincs lehetetlen, csak tehetetlen"
"az a baj, hogy igazából lusta voltál tanulni"
"biztosan nem történt veled semmi/nincs semmilyen bajod, csak feltűnési viszketeg vagy"
Az egész kisgyerek koromban kezdődött...
Szüleim elmondása szerint egy életvidám, cserfes és kíváncsi kislány voltam (bár miután megkaptam a diagnózisomat, azután is tagadták, hogy bármi baj volna velem).
4-5 éves voltam. A féltestvérem, aki akkor volt 17 éves, rendszeresen... Bevitt magához, amikor a szüleim nem voltak otthon. Igen, engem használt arra, hogy kielégítse magát. Ő vette el a szüzességem, mindössze, amikor 3 éves voltam... Utána rendszeresen használt még, egészen addig, amíg el nem vitték egy másik ügy miatt (csoportosan elkövetett emberölés, egy idős nőhöz törtek be, rabolták ki, majd ölték meg, 12 évet kapott).
Nagyon visszahúzódóvá váltam, és bizarrul kezdtem viselkedni. Senki semmilyen gyanút nem fogott (állítólag), de a szüleim tudtak a dologról; emlékszem, hogy kérték is, hogy hallgassak, zsaroltak ("minket is elvisznek, ha kiderül").
Ügyes és okos kislány voltam mindennek ellenére, 4 évesen már folyékonyan tudtam olvasni és nyomtatott nagybetűkkel írni. 6 évesen kerültem iskolába, ezzel a gennyedző, fájdalmas, gyulladt lelki sebbel, amelynek esélye sem volt begyógyulni, mert titokban kellett tartanom. Az iskolába kerülve nagyon visszahúzódó voltam, senkihez se szóltam, ez pedig az osztálytársaimtól és később más iskolatársaktól elszenvedett rendszeres szekálást eredményezett. A szekálást miatt sokszor sírtam és hazakéreckedtem, ezért otthon megvertek a szüleim - nem érdekelte őket, miért sírtam, csak az, hogy sírtam meg hazakéreckedtem, és az szégyen rájuk nézve. Folyamatosan, még a tanórákon is rajzoltam, ez nyugtatott meg, illetve otthon olvastam (de nem a tankönyveimet, hanem mesekönyveket), és néztem a tv-ben is a rajzfilmeket. Nem foglalkoztam a tanulással, mert az iskolai szekálást juttatta eszembe. Nem mehettem át másik iskolába, mert nekem abban a korban egyedül még messze lett volna, a szüleim meg nem tudtak volna minden nap elkísérni. Magántanuló sem lehettem volna, a szüleim nem tudták volna megfizetni a magántanárt.
10 évesen autizmus spektrum zavarral diagnosztizáltak, egy hetes vizsgálat után. Nem tudtak a történtekről, de jó kérdés, hogy fennáll-e ez is nálam, vagy "csak" a történtek viseltek meg.
Általános iskolában osztályról osztályra mindenből átengedtek kettessel.
Utána egy ruhaipari középiskolába kerültem, ahol szintén folyamatosan bullyingoltak. Azt, hogy onnan átkerüljek máshová, én intéztem el az iskolapszichológuson keresztül.
A diagnózisomnak köszönhetően egy olyan középiskolába (gimnáziumba) kerültem, ahol főleg mozgássérültek voltak, és itt nagyon keveset piszkáltak, így koncentrálhattam a tanulásra. Megszerettem a természettudományokat, főleg a biológiát. Határoztunk növényt, néztünk metszeteket mikroszkóppal, és felvettem a biológia fakultációt, mert annyira szenvedélyemmé vált az egész. Tettem biológia emelt érettségit is, ami 84%-os lett. Végül biológia szakra mentem, szerettem volna kutatni, de az alapszakot kétszer annyi idő, 6 év alatt végeztem el (annak ellenére, hogy nagyon élveztem, amit tanultam).
Nem tudtam beilleszkedni, nem tudtam rendesen kommunikálni, nem tudtam kapcsolatokat teremteni, mindenki lesajnált, mert annyira más voltam, mint ők. Ettől major depresszió alakult ki nálam, előtte sosem volt ez rám jellemző. Ráadásul otthon sosem volt nyugalom, húgom pl. folyamatosan beszélgetett az aktuális pasijával, és nem lehetett se vele, se a szüleimmel megegyezni (ekkor jött részükről a "biztos csak irigy vagy rám/a húgodra, mert te csúnya vagy, az a bajod").
Egy évig voltam kollégista, ha annyi kreditet gyűjtöttem volna félévente, mint akkor átlagban egy félévben, akkor 3,5 év alatt végeztem volna (és ekkor már egy jó kis kialakult depresszióm is volt)!
Végül nem tudtam elhelyezkedni a tanult területemen, amibe belehasad a szívem... Nem hogy nem tudtam továbbmenni mesterre, még az alapképzést is szánalmasan sok idő alatt végeztem el...
Másoknak csak megszületniük volt nehéz, mindent elérhetnek, és ők oktatnak ki engem arról, hogy ne adjam fel... Miért olyan nemes, dicsőséges, fennkölt dolog, ha valaki nem adja fel?
Húgom, bátyám is tök sikeres (őket szerették a szüleim, pedig édestestvérek vagyunk), féltestvéremet is mai napig támogatja az anyám, mert jaj szegény szellemi fogyatékos, azt se tudja mit csinál (a faszt nem), engem meg utál, mint a szart, semmi nem jó tőlem... Vettem 70-80000 forintért egy gyönyörű vitrines fa konyhaszekrény garnitúrát, annyit se kaptam érte, hogy "köszönöm"... Féltestvérem meg jelenleg olyan "példaértékű" életet él, olyan "kiváló ember", hogy egy alkoholista, aki ha pénzt kap, elissza, és gyakran váltogatja a munkahelyeit, mert kirúgják, na vajon miért is...
Úgy érzem, meghasad a szívem.. . Önállósodni sosem fogok,mert tyúkszarért dolgozom, senki sem szeret, tényleg, annyira elbaszott vagyok, hogy anyám sem (apám meghalt, de még ő sem), sőt mindenki szánalmasnak tart valami olyan miatt, amiről nem tehetek, és ami ellen rengeteget küzdöttem. Hogy semmit nem tudok érdemben adni...
Pszichológushoz nem mehetek, a környékünkön tb alapon rendelő pszichológus... nem nagyon érti a dolgát (elcsépelt tanácsokat ad, pl. bízzon magában, ne adja fel), magán pszichológus meg rengeteg pénz.
válasza:"Önállósodni sosem fogok,mert tyúkszarért dolgozom"
Akkor honnan volt pénzed 80 ezres konyhabútorra?
válasza:#1 Nincs vele célom (maximum az, hogy kiírjam magamból és megkönnyebbüljek, mert tudod, nincs kivel ezeket megbeszélnem). Ha történetet akarnék írni, a Wattpad-on próbálkoznék. Ez az igazság, amit leírtam, persze az én nézőpontomból (a történések megegyeznek a valósággal, azok (szerintem lehetséges) okai nem biztos), és marhára örülnék, ha csak kitaláció lenne.
Amúgy meg tudod mondani, hogy pontosan mi sántított a történetben?
#2 A konyhabútorra valót ösztöndíjból + diákmunka bérből gyűjtöttem össze még 2017-ben, mert a régi már nagyon ronda volt, és szét is volt menve (vacak farostlemez bútor volt és kb. 25-30 éves).
válasza:Most nem azért, de... aki erre azt mondja, hogy csak kifogásokat keresel, meg szidalmaz téged, az egyszerűen hülye.
Több olyan trauma is ért, ami bárkit egész életére lelkileg megnyomorítana.
Egyébként is, nekem az jött le, hogy te rémesen unempatikus közegbe kerültél.
"másnak sokkal nagyobb problémái vannak, mégis sokra viszik"
Mások meg sokkal kisebb problémák mellett sem viszik semmire.
Én mindig azt vallom, hogy nincs objektíve kis, és nagy probléma. Mindig azt kell nézni, hogy az adott egyénnek az mekkora probléma. Abból kiindulni, hogy "van, akinek nagyobb problémája van", hülyeség. Ebből kiindulva a világon összesen egy embernek lenne elnézve, ha valami nem megy neki, mert hát mindenki másnak kisebbek a problémái. Talán érezhető, hogy ez mennyire hülye hozzáállás.
(Mondom ezt úgy, hogy alig éltem túl a COVIDot, kb. még 5 év lesz a teljes felépülésem, nem rég temettük el az egyik családtagot, válságban a párkapcsolatom, és elég bizonytalan, hogy lesz-e munkám 1-2 hónap múlva. De ettől még senkinek nem fogom a problémáját lenézni.)
"nincs lehetetlen, csak tehetetlen"
Már hogy ne lenne. Egyébként ez is egy amolyan "nesze semmi, fogd meg jól" kategóriájú mondás, amit akkor szoktak ellőni, ha igazából csak bele akarnak egyet rúgni a másikba, és egyébként semmi értelmes gondolatuk nincs.
Sokszorosan bizonyított tény, hogy az emberre ható külső hatások nagyban befolyásolják azt, hogy milyen lehetőségei vannak. Persze, lehet, hogy az ember a legnagyobb sz..rból is ki tud kecmeregni. Van ilyen. De mondjuk az az ember, aki tökéletes körülmények között ér el valami nagyot, lehet, hogy ha csak egy részét kapná annak, amit mondjuk neked kellett elviselni, már rég felkötötte volna magát. Nagyon nem mindegy, hogy valakinek mindene megvan-e (nem csak anyagilag), és csak egy dologra kell összpontosítania, vagy még van 4-5-6-7-8 probléma, amivel folyamatosan meg kell küzdenie.
Ha pedig semmi nem lenne lehetetlen, akkor mindenki má multimilliárdos vállalkozó lenne, aki felhőtlenül boldog, tökéletes párkapcsolattal/családdal, és mindennel, amit szeretne. Aztán ha szétnézünk, a valóság teljesen más...
"ez csak kifogás"
"ez szánalmas"
Ezek annyira primitív, suttyó beszólogatások, hogy nem is akarok velük érdemben foglalkozni.
"az a baj, hogy igazából lusta voltál tanulni"
Nem.
A lusta az, akinek mindene adott egy normális élethez, normális körülmények között nevelkedett, normális szülők mellett, meglenne mindene, hogy vigye valamire, de neki csak az számít, hogy a lehető legkisebb ellenállás irányába terelődjön. Láttam már nem egy ilyet. Na, ők tényleg lusták. Aztán ők lesznek azok, akik 30 évesen jönnek ide sírdogálni, hogy miért ilyen rossz a felnőtt élet.
Unempatikus barmokkal nem kell foglalkozni, még akkor sem, ha egyébként bántó, amit mondanak.
Neked eleve egy abuzív családod volt. Az, hogy nemi erőszakot szenvedtél el, olyan dolog, amiből sokan soha nem tudnak felállni. Ráadásul családon belül. És még a szülőkre sem számíthattál. Gyakorlatilag ott voltál porig alázva, fenyegetve egész kis gyerekként. Ez nem normális. Ha történik is valami, a szülők kötelessége lett volna tenni azért, hogy a lehető legkevesebb kár maradjon benned. Nem még az, hogy téged is büntetnek utána.
Egyébként is: pszichológiai tény, hogy a legnagyobb kárt azzal okozzuk, ha valamit magunkban tartunk. Sokan pszichológushoz is csak azért járnak, hogy elmondhassák, hogy mi történt velük. Mert már ez is rohadt sokat segít.
Ráadásul a szüleid több szempontból is tökéletesen alkalmatlanok voltak szülőknek, sőt, az ilyenek azok, akiket családon belüli erőszakért (is) börtönbe kéne zárni.
Kvázi támogattak egy nemi erőszakot.
Lelki erőszakot alkalmaztak.
Testi erőszakot alkalmaztak.
Túl azon, hogy semmit nem tettek azért, hogy jól érezd magad.
Az ilyeneket én nem is tudom szülőnek nevezni.
"jó kérdés, hogy fennáll-e ez is nálam, vagy "csak" a történtek viseltek meg"
Erre nem tudok ennyiből választ adni. Arra viszont igen, hogy a körülmények pontos ismerete nélkül nem lehet pontos diagnózist adni. Ráadásul sokszor elég elnagyoltak ezek a vizsgálatok, nem is mindig a legjobb szakemberek végzik, és nem is mindig a legalaposabban, hiszen sokszor ezeket "futószalagon" végzik, nincs idő mélységében foglalkozni valakivel.
"Azt, hogy onnan átkerüljek máshová, én intéztem el az iskolapszichológuson keresztül."
Ez egy olyan lépés volt, amit azért nem sokan mernek meglépni. Itt már borul is az a feltételezés, hogy te "tehetetlen" lennél.
Aztán az is bebizonyosodott, hogy ha kicsivel jobbak a körülményeid, akkor képes vagy messze átlag felett teljesíteni. Úgy, hogy azért továbbra sem reális összehasonlítani a te eredményeidet egy olyannal, akinek tényleg semmi gondja. (És ezt nem negatív értelemben mondtam.)
"az alapszakot kétszer annyi idő, 6 év alatt végeztem el"
De elvégezted.
Sérülten, depressziósan, megalázottan. Mégis elvégezted. Más ilyennel a háta mögött el sem jut oda, hogy felvegyék.
"Nem hogy nem tudtam továbbmenni mesterre, még az alapképzést is szánalmasan sok idő alatt végeztem el..."
Tudod, mi az egyik fő különbség a közép-európai, és pl. az amerikai felfogás között? Az, hogy odaát elsősorban azt nézik, hogy mit ért el az ember. Idehaza meg azt, hogy mit nem. Ki lehet találni, hogy nagy átlagban hol boldogabbak az emberek.
"ők oktatnak ki engem arról, hogy ne adjam fel..."
Igen, ez így szokott lenni. Mert tudod, "okoskodni" a legkönnyebb dolog. Meg ítélkezni is. Megérteni, és megismerni már sokkal nehezebb.
"Miért olyan nemes, dicsőséges, fennkölt dolog, ha valaki nem adja fel?"
Én pedig azt mondom, hogy az a bölcs, aki tudja, hogy mikor kell visszavonulni.
Ez is csak egy társadalmi betögzöttség. Magasztalni azt, aki nem elég tökös váltani. Hány olyan embert ismerek, aki azért nem vitte semmire, mert "nem adta fel". Ezzel persze nem azt mondom, hogy jaj, de jó, amikor az ember mindent fél lépés után felad. De tudni kell reálisan mérlegelni. Ismerek olyat, aki most negyvenes éveiben van, és rokkant, mert egyszerűen belerokkant a munkájába. De ő soha nem adta fel... Pedig jobban tette, ha "feladta" volna. Ismerek nem kevés olyan fiatalt, akik már 18 éves korukra elszúrták a jövőjüket egy rossz iskolaválasztással. És hiába derült ki 9. évfolyam után, hogy rohadtul rossz szakon vannak, "ők nem adták fel". Aztán ott vannak 19 évesen, kezükben egy olyan papírral, amivel a feneküket törölhetnék ki, már ha puha papírból lenne... De egyébként semmi használható tudás nincs mögötte. És elszúrtak 4-5(-6) évet az életükből.
"Húgom, bátyám is tök sikeres"
Mit is értünk sikeres alatt? Hogy jobban keres, miután minden a fenekük alá lett tolva? Vagy azt, aki a poklot élte meg, és mégis többet elér, mint az átlag?
"Vettem 70-80000 forintért egy gyönyörű vitrines fa konyhaszekrény garnitúrát, annyit se kaptam érte, hogy "köszönöm"..."
Most lehet, hogy kemény leszek... de akitől te csak a sz..rt kaptad, annak nem szekrényt kéne adnod, hanem minél hamarabb elhúzni onnan a francba, és utána feléjük sem nézni. Tudod, nem attól lesz valaki szülő, hogy képes volt egyet dugni, vagy széttenni a lábát, hogy megdugják. Hanem attól, hogy képes egy gyermeket szeretetben, biztonságban felnevelni. Ez is közép-európai jellegzetesség, hogy "a család az szent". (Jah... csak éppen ha az egyik gyerek erőszakolja a másikat, az is szent. Ha a szülő bántalmazza a gyereket, az is szent...) Hát nem. Akkor igen, ha a szülő tényleg teljesíti azt, amiért őt szülőnek lehet hívni. De nehogy már valaki előtt azért essünk hasra, mert képes volt egyet dugni...
"Önállósodni sosem fogok"
De.
Csak az első lépést lesz nehéz megtenni. Mondjuk azt rohadt nehéz lesz, de te nem az vagy, aki könnyen elhasal. Te a poklok poklát jártad meg, és mégis itt vagy, okos vagy, van egy diplomád, és az eddigiek alapján nem hiszem, hogy ne lennél szerethető.
"mindenki szánalmasnak tart"
A debil környezeted azért nem "mindenki".
Egyébként meg a lehető legrosszabb helyre írtad ezt ki. Tudom, az ember azt hinné, hogy ez egy olyan oldal, ahol tényleg segítőkész emberek vannak. Emiatt ne magadat okold, látatlanból nem tudhattad, hogy mi is megy itt. Én már 10+ éve tag vagyok. A tapasztalatom az, hogy soha nem látott mennyiségű siekrtelen (és tényleg sikertelen), frusztrált, keserű ember van itt, akik azzal próbálják kompenzálni a "való világban" elszenvedett sikertelenségüket, hogy akibe csak tudnak, itt még belerúgnak egyet. Minél nagyobb bajban van az illető, annál nagyobbat. És ettől azt gondolják, hogy ők most többek lettek.
Szerintem hagyd is a francba az itteni "válaszokat", a továbbiakhoz pedig kitartást, és sok sikert kívánok! Nem lesz könnyű, de menni fog.
válasza: válasza:#5 köszönöm, messze a te válaszod volt a legempatikusabb, de mi az, hogy az első lépést? Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de én már a sokadikat megtettem, és kurvára belefáradtam, hogy annyit ért a nagy kitartásom és elszántság, hogy maximum minimálbért kereshetek, ha felvesznek egyáltalán valahová, mindennek tetejébe mindenki lesajnál, lenéz, úgy kezel, mint egy utolsó hulladékot, mintha minden az én hibám volna, mert nem vagyok olyan szuper sikeres, mint ők.
Mit tegyek, mit tehetek, hogy valami érdemben megváltozzon?
A következő dolgokra vágyom nagyon:
— pl. hogy ne kelljen vacillálnom egy új cipő (ha a régi évek után tönkremegy) meg aközött, hogy nem lesz mit ennem, ha külön élek (ki kell fizetnem az albérletet is)
- eljuthassak normális pszichoterapeutához, aki komolyan vesz, hogy egyáltalán esélyem legyen mindezt feldolgozni (ez nem kevés pénz)
- néha jól esne egy kis kényeztetés is, például nagyon szeretem a minőségi, szálas teákat, vagy hogy élhessek a hobbimnak - akvarell festés és kerámia (alkoholhoz, cigihez, droghoz sosem nyúltam/nyúlnék, akármilyen hihetetlen, mélységesen megvetem ezeket a dolgokat, a függőket még inkább!)
- ne kelljen amiatt aggódnom, hogy a munkámra egyszer már nem lesz szükség, mert automatizálva lesz; rohamos ütemben fejlődik a technológia
- ne vagy kevésbé kezeljenek úgy, mint egy szart, egy utolsó link naplopó senkit, aki csak a markát tudja tartani mindenért, de tenni bármiért is büdös neki, vagy mint "akinek elmentek otthonról"...
Mert én őszintén szeretném, mindig is szerettem volna, hogy legyen valami változás jó irányba. Mindent meg is tettem érte, könyörgöm!
Barátom (párkapcsolatom) nem lehet. Nem tetszem senkinek, mert egyszerűen nem vagyok túl dekoratív, sőt. Amúgy sem tartanám ki magamat vele bűntudat nélkül, és nagy az esélye, hogy ő is bántana.
válasza:1. "ne kelljen amiatt aggódnom, hogy a munkámra egyszer már nem lesz szükség, mert automatizálva lesz; rohamos ütemben fejlődik a technológia"
Sajnos ez sokakat érint,nem nagyon tudsz vele mit kezdeni.Ha majd itt az ideje akkor váltasz.
2. ne vagy kevésbé kezeljenek úgy, mint egy szart, egy utolsó link naplopó senkit, aki csak a markát tudja tartani mindenért, de tenni bármiért is büdös neki, vagy mint "akinek elmentek otthonról"...
Válts munkát és költözz el otthonról.Ez az egyetlen megoldás...
3.
"Barátom (párkapcsolatom) nem lehet. Nem tetszem senkinek, mert egyszerűen nem vagyok túl dekoratív, sőt. Amúgy sem tartanám ki magamat vele bűntudat nélkül, és nagy az esélye, hogy ő is bántana."
Ha így állsz hozzá nem is lesz.Mindenki tetszik valakinek.Magadat szenvedteted ezzel a hozzáállással.
válasza:Annyit tudok írni, hogy ha itt lennél mellettem, én nagyon szeretnélek megölelni, és elmondani, hogy ez nem a te hibád, és jobb lehetőségid is vannak.
Jelenleg annyit tudok tenni, hogy ideírtam ezt a választ, fogadj el egy nagy virtuális ölelést egy random idegentől, valószínűleg felveszem majd 1-2 héten belül a kapcsolatot veled privátban. Hol laksz? Milyen skilljeid vannak, mihez értesz? Hál' Istennek azt látod, hogy ilyen felfogással csak bántalmazó emberekkel kerülnél kapcsolatba. De van ott kint egy csomó ember, aki jót akar neked, tudna szeretni téged azért, aki vagy! Viszont ebben nem vagyok jó, és csak amiatt írnék rád, hogy hol van munka, vagy olcsó albi.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!