Elcsesztem az életem?

Sziasztok,

Kicsit meg vagyok keveredve, merre tart most az életem, jó -e amerre tart, és segítene pár külsős vélemény.

19 vagyok, két szakot csinálok levelezőn, ebből az egyik jog, mellette dolgozom teljes munkaidőben (egy irodában vagyok, de nem annyira szeretem, mert egész nap kb nem csinálok semmit, és feleslegnek érzem magam. Tanulni próbálok néha úgy, hogy más azt ne lássa, nehogy az legyen, hogy kirúgnak, mert nem csinálok semmit), illetve háztartást vezetek, mert a barátommal együtt élek. Barátaim nincsenek, egy hosszabb volt, de az egy (részéről) elég durva árulás miatt véget ért. Azóta a munkahelyemen, levelezőn nem tudtam kialakítani rendes barátságot.. Persze lehet azért, mert mindenki 2x annyi, mint én.

Anyukámmal meg kellett szakítanom a kapcsolatot, mert iszonyat módon kutakodott utánam ( pl nyomkövetőt rakott a telefonomra) és minden szavamban talált valamit, amibe bele lehet kötni. A barátomat egyenesen utálja.

Szóval jelenleg ez a helyzet. Néha elkeseredek, mert szívesebben koncentrálnék a tanulmányaimra inkább, illetve ellennék a barátommal, ehelyett tele van családi drámával az életem, olyannyira, hogy fizikai tüneteket illetően is megjelent egy viszonylag komoly betegségem, ami hónap elején derült ki.

A munkahelyem nem szeretem. Persze nem arról van szó, hogy “büdös lenne a munka”, hanem iszonyatosan leterhel két szak mellett, még így is, hogy csak be kell járnom és közben nem üthetem el szabadon az időmet tanulással. Másrészt nem azt tanulom, amit szerettem volna, és nem olyan helyen dolgozom, ahol szerettem volna, de persze becsülöm, mert tudom, hogy sokakat még állásinterjúra se hívnak be.

A barátommal szerintem viszonylag harmónikus a kapcsolatunk, viszont esetében a volt kapcsolata ami zavar, mivel még mindig tartják a kapcsolatot, és kicsit gyomorideg kap el, amikor megtudom, hogy a kisasszonynak van képe megmondani, hogy nálunk szeretné tölteni azt a pár napot, míg feljön Pestre tanulni, stb. Persze meg lett neki mondva, hogy nem, és kicsit őt érzem fényezve, hogy “dehát ő nem problémázik ezen, és megérti”, de attól még zavar, hogy van, de nem szoktam a barátomnak mondani, nehogy azt gondolja, hogy féltékeny izé vagyok.

Ti mit gondoltok? Én fújom fel ezt az egész dolgot ahol most tart az életem? Vagy idővel megszokom?