Hogyan lehet beletörődni a legszeretettebb ember elvesztésébe?

Az olyanokat mint a kettes válaszoló baseball ütővel megkuldeném.

Amúgy sajnos idő. Nem beletörődik az ember, csak valahogy megtanul együtt élni vele, mint egy amputált végtag hiányával. Részvétem.

próbáld elterelni a figyelmed,járj emberek közè,kezdj bele egy új hobbiba,csinalj olyat amiközben repül az idő.pl tánc,olvasás,sorozat nèzès..bármi ami leköt..

nyilván eszedbe fog jutni idővel is,minden nap,de tènyleg ne álljon meg az èleted miatta..

emlèkezz róla bátran,esetleg beszèlj róla másoknak.ha más nem megy pszichológus.

de az nem segít,ha begubózol.

tènyleg segít az idő,de ez rajtad is múlik

Emlékezéssel, és az időpont távolodásának elfogadásával.

Az emlékeidben tovább él, az idő múlását pedig csak elfogadni kell.

Őszinte részvétem.

Egyetértek azzal a hozzászólóval, aki azt írta nem beletörődni kell. Tényleg nem. El kell fogadni, hogy az élet része ez is. A fájdalom ilyenkor természetes dolog és nincs semmi baj azzal ha az ember megéli. Begubózni tényleg nem szabad. Egy idő után ki kell mozdulni. Mivel ilyenkor nagyon nehéz az első lépést a legjobb barátokkal, családdal kell megtenni. Velük mindenképpen érdemes találkozni. A többit hozza az élet.

A szeretteink elvesztése olyan dolog, amibe nem lehet beletörődni. Én legalább is nem tudok, nem tudnék, mert ez számomra nem beletörődés kérdése. Ez egy seb ami kisebb lesz idővel, de valamennyi mindig marad belőle. Együtt kell élni vele és ez is természetesnek kell felfogni. Egy kicsi talán jó is ha megmarad a sebből, mert arra emlékeztet, hogy milyen jó is volt ezzel a személlyel, hogy ez az ismeretség tényleg számított. A szép emlékeket kell megőrizni és tovább indulni. Biztos vagyok benne, hogy akiről írsz sem szeretné ha begubóznál.

Először is a gyászt meg kell élni. Nem szabad elfojtani, elhessegetni, mert akkor a "gyógyulási" folyamat csak még lassabb lesz, eltolódik. Igenis bele kell egy kicsit halni neked is és nem szabad azokra hallgatni, akik azt mondják "ne sírj". Sírj, ha kell zokogj, üvölts, toporzékolj, verj szét egy box zsákot, menj el futni és zokogj közben amíg az utolsó szuszt ki nem leheled magadból. Nekem ez nagyon nagyon sokat segített. Segített, hogy igenis kiadtam magamból a fájdalmamat és nem érdekelt abszolút, hogy ehhez ki-mit szól.

Észre fogod venni néhány hét elteltével, hogy a dühöd, a legfájdalmasabb mély csalódásod, a reményvesztettséged egy kicsit alább hagy. Már nincs igényed arra, hogy üvöltve zokogj. Nos, ilyenkor kell megpróbálni felállni a földről és előre nézni. Ekkor már lezárul a legmélyebb gyász időszaka, ilyenkor kapnak fontos szerepet a család és a barátok, akik fogják a kezed és visszavezetnek az "életbe". Újra társaságba, emberek közé kell menni, kimozdulni és arra koncentrálni ami van, nem a múltra.

Ahogy ezeken a folyamatokon végigsétálsz szépen lassan megtanulod újra élni az életed. Elfogadod azt, amit most elfogadhatatlannak gondolsz és megtanulsz együtt élni vele.

Én inkább azt mondanám, hogy most egy csontig hatoló, mély sebed van, ami vérzik, kicsit eláll, majd ismét kivérzik. Ilyenkor az ember üvölteni tudna a fájdalomtól és jó is olykor, ha megteszi... Ez a seb akkora, hogy sosem fog teljesen meggyógyulni, bevarrasodik, hegesedik, nem fog már vérezni, csak ha megkapargatod a felületét, de örökre ott lesz!