Hogyan fogadjam el, hogy nem lehetek mindig mindenben a legjobb?

Már nagyon kicsi koromtól kezdve bennem van ez a kényszer. Mindig kitűnő tanuló voltam, minden tárgyból versenyeztem stb... Dühös voltam, ha nem az én dolgozatom sikerült a legjobban, ha nem engem választottak az iskolai színdarab főszerepére, ha nem hívtak ki az évzárón kezet fogni az igazgatóval... Pedig ezt soha, senki nem várta el tőlem, egyedül én magam. A szüleim sose voltak dühösek, ha rosszabb jegyet vittem, egyáltalán nem követeltek semmit. És mindig szerettek és törődtek velem, tehát nem mondhatjuk, hogy a figyelmükre áhítoztam volna ennyire. Egyedül a saját elvárásaimnak kellett megfelelnem.

Csakhogy ez a túlzott maximalizmus nem tesz jót, rengeteget stresszeltem és alig voltak barátaim, mert állandóan csak tanultam. És hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, sosem voltam elégedett magammal.

Na most, szeptemberben kezdem az egyetemet. Nehéz szak, magasak voltak a ponthatárok és biztosan tudom, hogy a leendő szaktársaim többségének jóval több pontja van, mint nekem. Tehát biztos, hogy nem én leszek a legokosabb az évfolyamon, akárhogy töröm magam. És még jobban belerokkanni sem szeretnék, tehát el kéne tudnom fogadni, hogy nem lehetek a legjobb. Nem lehetek tökéletes. Ehhez szeretnék tanácsot kérni, hogyan tudnám kiírtani magamból ezt a túlzott maximalizmust? Egyáltalán mitől lehet ez bennem?