Van még olyan ember rajtam kívül, aki gyűlöli a kamus embereket?

Nem érdekel, hogy a társadalmi elvárások megkövetelik meg a többi olcsó kifogás, ha valakinek baja van a másikkal (akármi, akár kisebb dolgok is), az miért nem mondja a szemébe? Ha valaki nem akar valamit csinálni vagy nem csinálni miért talál ki mindenfélét a leghihetőbb "éppen nem voltam telefonközelben"-től az egészen csavaros hazugságokig?

Az egyetlen szituáció, ahol még el tudom fogadni (de ott sem korrekt), ahol alá-fölérendeltségi viszony van, mint főnök-beosztott vagy tanár-diák. Két egyenlő, egyenrangú (mármint az adott baráti vagy párkapcsolati szituációban, még ha az egyik segédmunkás a másik meg agysebész professzor is) ember között miért van szükség ezekre?

és ne jöjjön senki azzal, hogy megsérti, mert normális barát vagy pár nem sértődik meg, aki meg igen, azzal miért foglakozunk? Van értelme bármilyen, hazugságokon alapuló kapcsolatnak?

Utána meg panaszkodnak az emberek, hogy leélték az életüket és tornyosul a sz@r.