Képes leszek valaha felnőni? A szívemre hallgassak, vagy kövessem mások példáját?

20 éves vagyok. Nagyszerű gyerekkorom volt. Nagyon hálás vagyok az életnek mindenért. Az érettségi után egyetemre mentem, ahol elkezdődtek a problémák. Nem mondanám, hogy nehezemre esett elszakadni otthonról, mert valahogy nem is gondoltam rá. Gyorsan átlapoztam ezt a részt az életemben, viszont a második félévemben éreztem, hogy valami mégsincs rendben. Valójában a szakkal sem voltam megelégedve, rájöttem, hogy rosszul döntöttem. Minden odaúton hányingerem volt, és volt, hogy már szerdán hazajöttem inkább, minél kevesebbet kelljen távol lennem. Ezzel nem is lett volna igazán baj, előfordul, és mivel kicsúsztam a februárból, ezért passziváltam egy évet, hogy idén beadjam máshova, addig pedig itthon dolgozzak. Viszont ahogy közeledett a felvételi határideje, egyre rosszabb lett. Úgy éreztem, és érzem most is, hogy nem akarok elmenni az itthoni környezetből. Itt nőttem fel, itt ismerek mindenkit, komfortosan mozgok, rengeteg tervem van, és ehhez alapjaim is. A probléma csak az, hogy kell valamilyen végzettség, mert a mostani munkámból egyedül nem fogok tudni megélni. Több embertől kértem közben tanácsot. Kb. 90%-uk azt mondta, hogy nem normális, hogy nem repülök ki a fészekből. Nekem fel kell nőnöm, elhagynom a múltam végre, és rájönnöm, hogy ha nem indulok el a világ felé, akkor sok mindenről lemaradok. Mégsem tudom megtenni, csak nagyon nagy görccsel a gyomromban. Lehet ezt mindenki átéli, én valahogy mégsem érzem, hogy megbírkóznék ezzel. Azt mondtam, hogy majd ha eljön az idő kirepülök, addig miért ne tevékenykedhetnék itt. Mire sokan mondták, hogy az sose jön el, muszáj lépnem. Pedig biztos van ember, aki a szülőhelyén élt mindig is, és ott tette a dolgát. Úgy érzem most, hogy nem szeretnék kényszerből új helyekre menni, a nulláról indulni. De lehet, hogy tényleg elmulasztom a lehetőségeket, a könnyű utat választom. És a legrosszabb az egészben, hogy mindez csak 20-30 év múlva derül ki. Amikor 50 évesen számot vetek, és vagy azt mondom, hogy bár még fiatalon tapasztaltam volna többet, vagy de jól tettem, hogy maradtam, mert nekem ez elég. Most a szívem szerint maradnék, a közeli egyetemre járnék, és itthonra tervezném a jövőm. Most ez elégnek tűnik, de lehet a végén másoknak lesz igaza. Akik elmentek, kirepültek a fészekből, a világ más helyein élve dolgoztak, és éltek igazán. Míg rám nézve arra gondolnak, hogy féltem, bezárkóztam, és nem éltem meg az életem.

Most napok óta a múlt, gyerekkor elengedéséről szóló dalokat hallgatok, és emiatt egyre inkább érzem, hogy nem a jó úton haladok, ha nem szakadok el. Hozzáteszem senki sem tart itthon, és kirakni sem fognak még, szerencsére támogató a közeg, csak nekem kellene végre döntenem.