Önbizalomhiánnyal és megfelelési kényszerrel együtt is lehetek egoista?

Mindig arra gondolok, mit gondolatnak rólam mások, és, ha el is mondom a véleményem, mindig úgy teszem, hogy a spektrum mindkét végén álló embereknek kedvezzek valamennyire, ne sértsem meg őket. Félek belemenni konfliktusokba, mert utálok veszíteni, és elismerni, ha nincsen igazam. Plusz csomó emberrel csak veszekedni lehet, de vitázni nem (khm-khm családom), így inkább kussolok, ha valami nem tetszik. Elvileg magamnak való vagyok, de csak félek, hogy nem vagyok elég jó másoknak, és idegesítem őket, ezért inkább egyedül vagyok, és néha (kb 2 hetente) találkozok valamelyik barátommal. Mindig csendesebb emberekkel barátkozom, mert itthon alig jutok szóhoz, ha igen, akkor mindig félbeszakítanak, leszólnak vagy elalszanak miközben beszélek.

Elvileg az egoista az, aki a saját érdekeit nézi mindig, és nem törődik másokkal. Én viszont mindig ezt a "kecske is jól lakik, káposzta is megmarad" elvet követem: én elviselek kellemetlen dolgokat emberektől, meghallgatom a nyavalyáikat, tanácsot adok nekik, segítek bármiben, ha kell, még, ha nem is pont nekem szólt a felszólítás, cserébe viszont nem esik rosszul, ha ezeket néha visszakapom, és engem is meghallgatnak, időt töltenek velem, vagy, ha valamit nem tudok, és megkérdezem őket, akkor válaszolnak.

Apa szerint önző vagyok, mert szívesen töltöm az időm egyedül, a hobbijaimmal elfoglalva, szeretek enni, és, mert kikérem magamnak, hogy ne csak nekem kelljen segíteni a házimunkában, hanem a másik 2 tesómnak is.

Szerintetek mi lehet az igazság?