Csak szerintem nem rossz annyira az élet?

Tudod 25 éves koromig azt gondoltam az emberek idióták ha szerintük rossz az élet. Imádtam élni, imádtam minden pillanatát. Felszabadult és energikus voltam 0 gátlással, félelemmel. Igazán éltem.

Utólag jöttem rá milyen szerencsés is voltam. Jöttek a tragédiák, szeretteim elvesztése, megéreztem a mulandóságot, a felnőtt életet, a gondokat, a mókuskereket, a küzdést.. hogy sosincs elég időm mindenre és mindenkire. Emiatt a társas kapcsolataim szétestek, a korral egyébként is kevesebb lesz a barát és rokon. Szóval ha belegondolsz nem mindenki szerencsés fiatalon vagy felnőttként. Valakinek a gyerekkora is szörnyű. Bántják a szülei a családja, a korabeliek, a szomszédok, más etnikumúak, a háború. Mitől lenne boldog egy olyan ember, akinek nem volt gondtalanság az életében? Aki meg sem tapasztalta, hogy tudná milyen az? Nem mindenkinek egyszerű, de az is igaz, hogy sokaknak túl egyszerű és ezért nem értékelik..

Szóval ez nem tudatos és nem természetéből fakad... Szerencse és az alkalmazkodás képességének kombinációja.

Őszintén szólva engem nem irritálnak azok az emberek akik nagyon pozitívak,vannak viszont olyanok akiket igen is irritál.

Én nem látom jónak.

Nekem az életem semleges élmény. Nagyon sok rossz dolog történik velem és rengeteget vagyok magam alatt, de apám optimizmusát örököltem, ezért mindig reménykedem, hogy jobbra fordulnak a dolgaim. Ugyanakkor a lustaságát is megkaptam, így jellemzően az internetbe, művészetbe, gondolataimba menekülök a valódi teendőim elől.

Sokan azt mondják, az élet úgy nem lehet xar, ha az embert támogatja a családja, van pénz, vannak közös programok. Igen, nem egy pokol, amit megélek, de verbálisan bántalmazó, manipulatív közegben élek, ahol 7-en vagyunk és minden ember legelább 1, de inkább több másikat utál. Ebbe nőttem bele, azt hittem ez a normális. Általános iskolából, míg ki voltam közösítve, addig "hazamenekültem" középiskolában, mikor szerettem az osztálytársaimat, csak a jegyem voltak épphogy kicsivel rosszabbak, de a szüleim felkapták ezen a vizet és soha, semmi másról nem tudtak beszélni és folyton vagy velem vagy a nővéremmel kiabáltak, akkor "menekültem otthonról"

Szeretném elérni azt az állapotot, hogy a hely, ahol lehajtom a fejem, és a hely, ahová elmegyek tanulni/dolgozni egyaránt olyan legyen, hogy ne érezzem, hogy egyikből menekülök a másikba, hanem, hogy szívesen vagyok, ahol vagyok, mert hasznos tevékenységet folytatok, melynek hasznát szabadidőmben élvezhetem.

Szavazni nem szavaztam, jelenleg úgy érzem, az életem rossz, de tudom egyrészt, hogy úgyis leszek boldogabb, legkésőbb akkor, ha túl vagyok az érettségin, másrészt, attól, hogy én most nem érzem jól magam, más lehet, hogy kicsattanóan boldog.

7es

Neked a felnőtt élet való. Abban fogod megtalálni önmagad és hidd el jobban jársz, mint aki a gyerekkorát élvezhette és a felnőtt létet nem bírja.

Amit tehetsz, hogy megelőzöd a korod. Tudd mi akarsz lenni, mit akarsz csinálni és akkor a legszebb évek várnak rád a 20as éveidben. Fel a fejjel továbbra is.

#7 vagyok:

Őszintén, nagyon bizonytalan vagyok. Mindenki szerint gyerekes, felelőtlen egyén vagyok. Még a szexualitásom sem tiszta számomra teljesen. Az intimitás, érzelmek kimutatása nehezebben megy nekem, mint az emberek túlnyomó részének. Amit megjelöltem egyetemet első helyen, nemrég tudtam meg, hogy tök mást takar, mint gondoltam, és, hogy igazán sosem vágytam arra, hogy ezt csináljam, de egy megfelelő melóhely, jó közeg, kedves főnök, szép fizetés lehet boldoggá tesz majd. Plusz így, mivel szükséges 2 nyelvből vizsga, legalább tényleg megtanulok végre németül.

Szóval mellé is nyúltam meg nem is, meglátom mi lesz, kíváncsian várom. 😇