Van itt olyan, aki azt gondolja magáról, hogy pszichopata személyiségzavara van?

Bemásolok egy választ, amit gyakorin találtam, és szerintem igazat mond az illető, azaz pszichopata.

"Még mielőtt bárki belém kötne, nagyjából 10 évig jártam pszichoanalízisre két különböző terapeutához. Az első az önismeretem útján indított el, és három év után jelentette ki, hogy többé nincs értelme a munkánknak, mert folyton leuralom és irányítani próbálom. Elmondta, hogy alapvetően nincs gáz, de sajnos képtelenek vagyunk egyről a kettőre jutni, nem hasznos nekem a terápia. Egy év pihenő után 6 évig jártam egy másik szakemberhez. Akkor még nem voltam egészen biztos, sőt majdnem egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ún. "pszichopata" vagyok, de egy év után már felvetettük az ötletet. Több idő elteltével pedig egyre egyértelműbbé vált, a lezárásnál már csak azon dolgoztunk, hogy feldolgozzam a szembesítést és ennek a tudata ne befolyásolja a hétköznapi életemet.

Szóval, aki öndiagnosztizáló pszichopata, az valószínűleg nem az! Hiszen a felismerés nekem is évek terápiájába került (ez az eset is azt bizonyítja, hogy az ember sokkal összetettebb, mint egy egyszerű diagnózis).

Rendkívül pragmatikus alkat vagyok, amit részben megkíván a szakmám is, de a kapcsolati világomban tűnik fel igazán. A tetteim mögötti cél vagy motiváció mindig a haszonszerzés. Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző más pszichopaták belső működésére , de rám maximálisan illik. Nem vagyok egy bunkó alkat, valójában egészen nyugodt és kiegyensúlyozott személynek tűnök. A bunkó emberek társaságát kerülöm (ezt csak azért írom, mert a pszichopátiát sokan összekeverik a borderline szociopatákkal, akik üvöltöznek meg másokat bántalmaznak). Az agresszió helyett más eszközökkel jutok haszonhoz. Az embereket alapvetően olyan használati tárgynak tekintem, akik valamilyen szolgáltatást nyújtanak számomra. Ez azonban nem ennyire feketefehér, ugyanis vannak nagyon jó barátaim, ugyanúgy eljárunk szórakozni, vagy megiszunk péntek este egy sört, és bármiben számíthatunk egymásra. Szeretek a társaságukban lenni, de ettől függetlenül minden egyes barátom valamilyen fontos funkciót lát el az életemben: az egyik stabil pénzforrást jelent - ebből még nem az következik, hogy korlátlanul lecsapolom, hanem tudom, hogy szemrebbenés nélkül kölcsön tudna adni pénzt, ha szükségem lenne rá. Ezen kívül én is segítek neki, ha épp alkalmas, jól érzem magam vele, sokat beszélgetünk az életről, kapcsolatokról, szeretünk együtt lógni. Én majdnem mindent tudok róla, ő rólam semmit, vagy nagyon keveset. A másik barátom intelligens és jó tanácsokkal lát el, közös az ízlésünk és mindig nagyon értelmes dolgokról szeretünk beszélgetni. Szimplán jól esik vele lenni, de minden mögött a legmeghatározóbb szempont az, hogy egyfajta személyes tanácsadómként tekintek rá. A harmadik barátom baj esetén mindig rendelkezésemre áll, és kisegít, ha kell. A többiek csak ismerősök, nem alakult ki mélyebb kapcsolat közöttünk. Nem tudja rólam senki sem, hogy pszichopata vagyok, és nem is fontos, egyrészt ha elmondanám, akkor egy hatalmas öngól lenne, másrészt könnyen ellenem fordulhatnának.

A hisztériás, önmagukat pszichopatáknak nevező tinik, vagy figyelemhiányos emberek, akik a "megölném az exem, mert elhagyott, pszichopata vagyok?" vagy "gyűlölöm XY-t és bosszút akarok állni, mert megbántott" kérdéseket tesznek fel, azoknak semmi közük a pszichopátiához. Valójában nem vagyunk szomorúak mások miatt, és nem is tudnak minket megbántani. Ha pedig igen, akkor 5 mp alatt kiheverjük. Nekem egyszer okozott valaki az életemben egy komoly törést, de akkor sem voltam szomorú, vagy depressziós, még csak nem is hiányzott. Hanem olyan súlyos személyes károkat okozott, amiket nehezebben tudtam kiheverni, még a szakmai pályafutásomat is mélyen érintették. Nem fáj, ha szakítanak, vagy szakítunk, nem fáj, ha meghal valaki, azaz nem gyászolunk, semmit sem érzünk, ha előttünk ütnek el valakit, továbbá az sem vált ki semmilyen érzelmet, ha gyerekek halnak meg. Nem igényeljük az emberek társaságát, tökéletesen jól érezzük magunkat egyedül, a fent említett barátokat igény esetén felhívjuk, de legtöbbször ők hívnak. Mivel anyagi jólétben élek, ezért nem igénylem az intimitást sem. Nem igazán tudok kötődni, ha azt érzem, hogy pl. remekül érzem magam XY társaságában, kivételes és különleges személynek tartom, de ha tegyük fel másnap meghal, azon kívül, hogy picit sokkolna a hír, semmit sem éreznék. Mert az élet megy tovább, és ha nem tudom visszafordítani, akkor miért érezzem magam rosszul? Amikor 15 évvel ezelőtt váratlanul meghalt a húgom, csak anyuékat nyugtattam és nekem azon járt a fejem, hogy vajon mit fogok vacsorázni?

Nem igazán tudnak felidegesíteni, bár izgalmas szituációkban érzek adrenalint, ezek mindig csak testi reakciók, az örömteli hangulaton kívül egyébként érzelmileg teljesen közömbös maradok. Mindent racionálisan közelítek meg, ezért nem nyilatkozom különböző politikai vitákban sem, hiszen a véleményem egyes dolgokról magasan ignorás és arrogáns. A magyar politikai szcénában látok egykét hasonló embert, mint én (nyilvánvalóan nem közkedveltek mert kimondják azt, ami egy nem pszichopátiás embernek elfogadhatatlan - megjegyzem, teljes joggal).

A klasszikus kérdés, ami sok mindenkit érdekel: tudunk-e szerelmesek lenni?

Véleményem szerint igen is, meg nem is. Számomra a szerelem nem a kötődésben nyilvánul meg, az agyunk nem produkál átlagban elegendő oxitocint ahhoz, hogy kialakuljon a kötődés iránti vágy. A szerelem sokkal inkább az elkötelezettségben nyilvánul meg. Egy számomra nagyon különleges, általam tisztelt személyt tudok csak elképzelni a páromnak. Ez nem egyenlő azzal, hogy várom a "nagy ő-t", hanem egészen pontosan azt jelenti, hogy minden körülmények között az egyedüllétet részesítem előnybe, kivéve ha valaki mellett jobban megéri nem egyedül lenni. Kevés esélyt látok rá, de nem kizárható. Ha azt mondom, hogy szeretem a páromat, de ha meghalna, én semmit, vagy nem sokat éreznek, akkor az egy normális ember felfogásában nem számít szeretetnek. Holott én úgy érzem, hogy szeretem, valójában mégsem ez lenne a szerelem. Sajnálnám, és minden bizonnyal rosszul esne, haragudnék a sorsra, hogy elvette tőlem azt az embert, akit ennyire tiszteltem, de ez érzelmileg maximálisan csak egy óráig tartana. Gondolati horizonton biztosan megviselne a halála, de nem lennék szomorú, életképtelen, depressziós, magam alatt, vagyis nem gyászolnék. Az előző válaszoló nagyon jól megfogalmazta: "ha rossz dolog történik, nulla érzelem, mert racionálisan kezelnek mindent."

Bár keveset érzek, de nagyon magas az érzelmi intelligenciám, van kognitív empátiám (a hivatásom meg is követeli, ezért kezdtem el anno terápiára járni)..."

Itt vagyok.

https://www.gyakorikerdesek.hu/emberek__emberi-tulajdonsagok..