Lehet olyan hogy valaki felsőbbrendűnek érzi magát bizonyos embercsoportokkal szemben, de ugyanakkor kritikus és leértékeli magát?

Én etnikai csoportoknál gondolom így. Például kutatások kimutatták, hogy a színesbőrüeknek átlagban alacsonyabb az IQ szintje mint a fehéreké csak ezt nem PC kijelenteni, így sokan nem is merik ezt megtenni. Friderikusz intelligenciáról szóló műsorában egy kutató beszélt erről. Ellenben a Szingapúriak IQ ja jóval magasabb mint bármelyik többségében fehérek lakta ország átlaga.

Ilyen volt még a szakmunkásképzősök vs gimnáziumi tanulók. Szakmunkásban kezdtem és később érettségiztem is. Ég és föld volt a kettő között. A gimnazisták sokkal értelmésebbek voltak, sokkal inkább lehetett kulturált beszélgetést folytatni velük.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a szakmunkások általában primitívebbek, de szerintem ez adja is magát, legtöbben így gondolják.

Ettől függetenül simán lehet a világ legokosabb embere egy színesbőrű szakmunkás itt össztársadalmi szinten van értelme beszélni a dolgokról.

Persze. Attól hogy más síkhülye, én nem leszek kevésbé balf..sz.😅

Legalábbis egy ideig így gondolkodtam,de aztán valahogy összekapartam egy kis önbecsülést. Ez persze nem azt jelenti hogy minden barmot tisztelek.

Szerintem ez teljesen alap egy magát a világban elhelyezni képes embernél. Max az nem mindegy, hogy milyen módon teszi ezt.

Pl. egy konteósnál nem sok hülyébb van, ezért őket lenézheti a társadalom nagy része, viszont tudósból is viszonylag kevés van, aki szellemileg az emberiség krémje bizonyos tekintetben. Velük szemben lehet kisebbségi komplexusa a többségnek. Nincs ebben semmi

Szerintem a két dolog kéz a kézben jár. Ha ismered az önbizalom(hiány) természetét, könnyű belátni, miért. Az önbizalom, önértékelés csecsemőkorban kezd megszületni és iskolás korra már el is dőlt a sorsa, magyarán hogy az ember(ke) helyesen vagy alulértékeli-e magát további életében. Újszülöttkorban már zsigeri szinten rögzül a kiszolgáltatott, magatehetetlen kisbabában a saját fontosságába, értékességébe vetett "hite". "Kapok enni, ha éhes vagyok?, Magához ölel az anyukám, ha hívom?" A csecsemőnek evolúciós létszükséglete a gondozóival való testkontaktus és étel. Az előbbi azért, mert anno az ember őseinél ha egy kicsit magára hagytak, könnyen prédává vált, így ösztönösen kapcsoljuk ebben a korban a magunkra hagyást egy felfokozott stresszel, halálfélelemmel. Ha a baba másik szobában alszik, nem veszik fel, ha sír, nem akkor etetik, ha éhes stb., az üzenet, amit minden kisbaba ugyanúgy ért, hogy "nem vagy fontos". Egy senki vagy, egy értéktelen senki. A világ kiszámíthatatlan és fenyegető hely számodra. Aztán ezt a zsigeri tapasztalást lehet tovább mélyíteni az első életévekben a nem megfelelő válaszokkal, a magánszféra megsértésével is.

Az alacsony önértékelés aztán dominóként borítja az illető életét abban az esetben, ha nem dolgozza ezt fel valamilyen önismereti terápián. Az ilyen emberek könnyen válnak iskolai szekálás áldozatává, kerülnek olyan párkapcsolatokba, ahol nem tisztelik őket stb.

Akinek nem sérül ilyen módon a kora gyermekkora, egy belülről fakadó erővel bír, önértékelését nem kezdik ki külsőségek, kudarcok. Tisztában van önmagával, nincs szüksége megerősítésre. Szemben a sérült önértékelésűekkel, akiknek folyamatosan kell a kívülről jövő impulzus, másokhoz hasonlítgatás útján próbálnak igazolást találni arra, jók-e, "elegendők-e", "szerethetők-e". Ebben az identitásmeghatározásban gyakran nyúlnak ahhoz, hogy másokat kritizáljanak, lenézzenek, hiszen ezáltal magukat kicsit jobbnak láthatják. Nyilván ez nem egy tartós megoldás, ezért egészen szélsőséges és állandó ítélkezésbe is átcsaphatnak indulataik, addig sem kell saját gyengeségeikkel foglalkozni, melyekben nyilván - pszichoterápia nélkül - tehetetlenek.